Életmód Inspiráló Komolyabb

13 éves leszbikus kamaszként Magyarországon – vélemény

Azzal már senkinek nem mondunk újat, hogy ma Magyarország nem az LMBTQ+ emberek paradicsoma. Egy Pride felvonulást is körülményes megszervezni, nemhogy egy azonos nemű párnak örökbefogadni vagy egy transznemű embernek nevet változtatni, a lista pedig sajnos bővül - gondolunk itt a nemrég elfogadott “pedofil törvényre”.

Sok cikk foglalkozik ezekkel a témákkal különböző szempontokból megközelítve, van azonban egy réteg, akikről kevés szó esik, pedig a jövő szempontjából igenis lényeges lenne - az LMBTQ+ közösséghez tartozó tinédzserek, kamaszok. Bár a Meseország mindenkié konfliktusban előtérbe kerültek a gyerekek, az olyan korban lévő fiatalokról, akik épp próbálják kideríteni, mi is történik velük, ezért sérülékenyek és nagyon fogékonyak a környezetük ingereire,  nem sok szó esik. Jó esetben támogató családban, baráti társaságban mozognak, vagy megtalálják azokat a sorozatokat, amelyek reálisan nyúlnak a témához, rosszabb esetben a sötétben tapogatóznak. Ismerjétek meg Juli történetét, aki saját tapasztalatait mesélte el nekünk.

 

Szeretném elmesélni a történetemet azért, hogy többen tisztában legyenek azzal, milyen nehézségekkel küzd, aki fiatalon előbújik. Én egy 13 éves leszbikus lány vagyok, és ezt nyíltan vállalom, nem szeretnék más lenni, mint aki vagyok. Egy akkora szivárvánnyal járok a táskámon, hogy aki hülye, az is leveszi, miről van szó. Sokan azt mondják, nem kellene feltűnősködnöm, és ők sem rakják ki a táskájukra, hogy heterók. Ők viszont az iskolában kézen fogva járhatnak a párjukkal, megölelhetik egymást, és ha így kilépnek az utcára, nem kell félniük. Én félek. Lehet, hogy alaptalanul, de úgy érzem az ország megteremtett egy olyan légkört, amelyben félnem kell, és amelyben nem érezhetem biztonságban magam. 

Ha most így érzek, akkor mit érezne a nyolcéves énem, aki azt hitte, hogy valamilyen betegsége van? Már akkor tudtam, hogy más vagyok. Tizenegy évesen tudatosult bennem, hogy a lányok jönnek be. Láttam egy videót, amiben a leszbikus  párkapcsolatokról beszéltek -  szomorú, hogy erről akkor hallottam először, de sajnos ez a téma az iskolában tabu volt.

Szerintem a saját magad elfogadása a legnehezebb feladat, nekem ez egy évbe telt. A szüleim nagyon elfogadóak és támogatóak, ha még egy kicsit féltenek is. De nem mindenki ilyen szerencsés az osztályomban. Szerintem ebben a témában nagyon nagy felelősség terheli a kormányt. Ha lennének érzékenyítő foglalkozások, sokkal elfogadóbb lenne az osztályközösség, a tanárok és a szülők is. Ha most elkezdenénk ezt a programot, akkor ez a generáció már sokkal elfogadóbb lehetne, és nem kellene a gyerekeinknek ugyanazt a csatát megvívni az elfogadásért, mint amit nekünk kell. És talán a következő generációnak majd nem kellene félnie. Én félek, félek attól, hogy itt nem lehet családom, hogy nekem bajom származhat abból, hogy előbújok. És még sokan félnek, hogy nem jó egy olyan országban felnőni, amelyet bár nagyon szeretsz, de nem annyira, hogy a hazádnak mondd. Én csak ott tudom az érezni, hogy hazaértem, ahol nem kell félnem. I Aki most iskolába jár, és kilóg a sorból, már nem azért tanul, hogy itthon legyen egy jó munkája, hanem azért, hogy el tudjon menni innen. Nagyon rossz dolog a félelem. Aki egyedül marad, és nem talál egy olyan közösséget, ahol elfogadják őt, az nagyon fél. Nincs sok olyan csoport, amely segítene nekünk, ahol a kortársainkkal beszélhetünk erről a témáról, ahol meg tudnánk osztani a tapasztalatainkat. 

Sokan mondják nekem, hogy majd kinövöm. Ezt én nem hiszem. Az internetnek hála, könnyebben utána tudtam nézni dolgoknak, és így korábban realizáltam magamban, hogy miért vagyok más, mint a többiek.  De ki vesz komolyan egy 12-13 éves lányt, aki egyszer csak előáll azzal, hogy a lányokat szereti? 

Sokszor megkérdőjelezik a szexuális irányultságomat, de nem annyiszor, mint ahányszor én megkérdőjeleztem azt.

Ha valaki kiáll elénk és coming outol, akkor kötelességünk hinni neki. Ez egy ösztönös dolog, nem lehet eltakarni, elfedni teljesen, ezzel együtt születik az ember, és nem megváltoztatható. Nagyon rossz dolog hazudni azoknak, akiket szeretsz, és még rosszabb, ha saját magadnak is hazudsz. Én nem bírnék visszabújni, ha erővel kényszerítenek rá, akkor sem. Bárhogy alakul is a helyzet, senki ne bújjon vissza, nem éri meg. Bármit mondanak a szüleid, vagy bármit látsz a tévében, ne hidd el. Valószínűleg ők sosem voltak ilyen helyzetben, így nem érthetik, hogy min mész keresztül. De szerintem, aki előbújt, és megteheti, hogy felemelje a hangját ebben a témában, annak kötelessége ezt megtenni! Ki kell állnunk magunkért, a barátainkért és minden olyan gyerekért, aki nem olyan szerencsés, mint mi. Ki kell állnunk azokért a jogokért, amiket már elvettek, vagy el akarnak venni tőlünk. Harcolnunk kell a jövőnkért!

A hivatalos álláspont szerint  az azonos nemű párok örökbefogadását ellehetetlenítő törvényjavaslat a családokat és a gyerekeket hivatott támogatni. Ez tényleg így van? Szerintem nem. Nem tudom, melyik családnak jó, ha másnak nem lehet családja. Pont a család ellen van, ha valakinek elveszik a családhoz való jogát. . Én is azok közé a kamaszok közé tartozom, aki úgy érzi, hogy kiszorítják. Ha támogatva lennénk, most nem kellene ezeket leírnom, hiszen akkor a barátaim nem félnének kiállni, és felszólalni az LMBTQ+ közösségért. Az osztálytársaimmal az iskolában beszélgethetnék erről a témáról, és ha a kormány tényleg az én érdekeimet nézné, akkor nem engedné, hogy ledarálják azt a könyvet, amely rólam is szól. Amikor egy kisebbségben élő gyereket megjelenítő könyvet ledarálnak, úgy érzem, hogy az én közösségem, az én önérzetem, az én országba vetett hitem és az én biztonságérzetemet darálják le a könyvvel együtt. 

Ezért tartom fontosnak az iskolákban az érzékenyítést, mert ha valakit a szülei nem fogadnak el úgy, ahogy van, akkor nagyon sokat jelent, ha az iskolában egy közösség elfogadja, és tud valakihez fordulni, ha segítségre van szüksége. Szerintem mindenkinek joga van ahhoz, hogy felvállalhassa magát, és ne kelljen félnie. Ha a tanárok nem tudnak ebben a témában pártatlanul és ítélkezésmentesen nyilatkozni, az nagyon komoly problémákhoz vezet. Ha valaki kiáll emellett, akkor azt gyakran kitaszítják. l Ha a saját nemedet szereted vagy rossz testbe születtél önmagad egy részének elfojtása nem jó opció, de kiállni és felvállalni magad egyelőre nagyon nehéz. Mindké9 lt útba elkeseredéssel és félelemmel vágunk bele. Ebben az országban, nem az a rémisztő, hogy nem fejlődik, hanem az, hogy visszafejlődik. Egyszer már elindultunk az úton, ami az egyenlő jogokhoz vezet, sajnos most épp visszafordulunk rajta.  Ahhoz, hogy ez változzon, fel kell emelnünk a hangunkat! Nem csak egy embernek, hanem sokaknak. Együtt kell felszólalnunk, hogy meghallják, mi is létezü6nk, és pont ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más!

Kapcsolódó cikkek

A weboldal cookie-kat használ. Oké Bővebben

X