Még mindig sokakban él az az általános vélekedés, hogy az USA az LMBTQ+ emberek paradicsoma. A nagy tengerparti városokban, mint például Los Angelesben, ez némileg igaz lehet, de az ország belső részében, különösen az úgynevezett Bible Belt (bibliai övezet) területén nem hogy nem fantasztikus, hanem egyenesen traumatikus élmény lehet LMBTQ+ emberként élni.
Interjúsorozatunk éppen arra kíván rámutatni, hogy nem lehet általános érvényű állításokat tenni az LMBTQ+ emberek életére vonatkozóan, de még specifikusan a leszbikus élményekre sem, mert még egy adott országon belül is jelentős eltérések vannak. Ma Alison fog nekünk mesélni nebraskai tapasztalatairól.
Hello, Alison! Mondj egy pár szót magadról, kérlek!
Sziasztok! A nevem Alison Orton. 49 éves vagyok és leszbikus. Jelenleg a PhD-men dolgozom és közben van pár turisztikai projektem is. A Chicago Brewseum, vagyis a sörkészítés nemzetközi történetével és kultúrájával foglalkozó múzeum “Történész Szövetségének” is tagja vagyok.
Egy kis, vidéki városban nőttem fel Nebraskában, de később éltem Massachusettsben és New Yorkban is, illetve Chicagóban töltöttem felnőtt éveim nagyobbik részét. 2017-ben aztán visszaköltöztem Nebraskába, mert a szüleim betegek lettek. Omahában, az állam legnagyobb városában éltem 3 évet, majd tavaly októberben jöttem Európába. Mikor tavaly ősszel a barátnőm meghívott, hogy költözzek át hozzá Szlovákiába, a járvány miatti bizonytalanságok ellenére úgy döntöttem, nekivágok. Jelenleg Pozsonyban élek a párommal, de 2015-16. folyamán bejártam Közép-Európát, főleg Csehországot és Ausztriát, mivel a disszertációm a sör és a nacionalizmus kapcsolatát vizsgálja a késői Habsburg Birodalomban.
Izgalmas! Ugyan Magyarország nem akkora sörgyártó, mint Csehország, azért látogass el hozzánk is a járvány után! Most pedig kérlek avass be minket, milyen az élet Nebraskában!
Ahogy a korábbi interjúkban elhangzott, az LMBTQ+ emberek nagy előrelépéseket tettek az elmúlt évtizedekben. Chicagóban például ritkán éreztem, hogy rejtegenem kéne az identitásomat, így Nebraska iránt is nagy reményeim voltak hazatérésem előtt. A ‘80-as években rejtegettem a szexualitásom, de az utóbbi évtizedekben még az én kicsi, konzervatív, vallásos falum is úgy tűnt, hogy nyitottabbá vált: például, a falu legnagyobb gyülekezetének éveken keresztül egy leszbikus nő volt a vezetője. A gyerekkori barátaim is elfogadták az irányultságom, sőt még a gyerekeik előtt sem titkolták. Ennek ellenére, mikor 2017-ben visszatértem Nebraskába, nagyon más helyzet fogadott, mint amire számítottam. Maga Omaha, lévén a legnépesebb város, jóval nyitottabb, mint Nebraska egésze, ennek ellenére itt is azzal kellett szembesülnöm, hogy a konzervatív keresztény mentalitás még mindig áthatja az emberek gondolkodását. Abban a három évben, amit ott töltöttem, ez csak fokozódott, ami jól mutatja az USA egészének politikai alakulását. Tudományos körökben, vagyis a munkámon belül, biztonságosnak tűnt előbújnom, de azon kívül nagyon kellett vigyáznom, mert az utóbbi években elharapóztak a gyűlöletbűntények. A ‘90-es évek óta nem volt bennem ilyen fajta félelem!
Mesélnél még nekünk az USA azon részéről, ahonnan származol? Nebraskát a Midwesthez és a Great Plains (vagyis az amerikai nagyalföld) régiójához is szokták sorolni. Milyen ezen a vidéken az LMBTQ+ élet?
Nem állíthatom, hogy Omahában látható volna az LMBTQ+ közösség. Visszatérésemkor teljesen meglepett, milyen nehéz leszbikusokkal találkozni egy olyan városban, ami majdnem egymillió lakosú. Chicagóban hatalmas hálózata van az LMBTQ+ közösségnek, úgyhogy arra számítottam, hogy Omahában is lesz pár szervezet. Sajnos nem volt, vagy legalábbis án nem találtam meg őket. Egyszer, emlékszem, beszélgettem egy nővel, aki próbált egy meetupot szervezni kifejezetten leszbikusoknak, de végül nem lett belőle semmi, mert nem volt elég érdeklődő. Ezért végül kibővítette az egész LMBTQ+ közösségre, de sajnos még így is kevés a résztvevő.
Ezzel együtt tudok pár LMBTQ+ bárról Omahában, illetve a helyi egyetemeken is vannak LMBTQ+ csoportok. Az egyetemen túl azonban csak a liberálisabb egyházközösségek LMBTQ+ csoportjairól tudok, de mivel nem vagyok vallásos, sosem volt opció, hogy eljárjak egy vallási közösségbe. Van egy kisebb Pride rendezvényünk is évente, és azt kell mondanom, az omahai felvonulás nagyon kellemes, barátságos és jó hangulatú, talán azért, mert sokkal kisebb, mint a chicagói.
Még hozzá kell tennem, hogy 80 km-re Omahától ott van Lincoln városa (ami egyébként a főváros, de kisebb, mint Omaha), ahol valamiért sokkal láthatóbb és aktívabb az LMBTQ+ közösségi élet, ezért gyakran átkocsikáztam oda szocializálódni.
Végezetül, mesélj nekünk valamit a coming outról!
Hivatalosan sose bújtam elő. Egyetem alatt egyszerűen csak fogtam magam és hazavittem az első komoly barátnőmet, hogy találkozzon a családommal és a barátaimmal, de ennél több nem volt. A ‘90-es években sok LMBTQ+ ismerősöm nagy comingout bulikat rendezett és szexuális orientációjának felfedését hatalmas eseményként élte meg a család és a barátok előtt. De tudtam, ez nem én vagyok. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni és igazából én csak egy “normális” párkapcsolatra vágytam mindenféle csinnadratta nélkül. Úgyhogy eszerint cselekedtem, és szerencsére azt mondhatom, megkaptam, amit akartam: a leszbikusságom sosem volt ügy azok számára, akik fontosak voltak nekem. Gyanítom, hogy a legtöbb ember, aki ismert, már úgyis tudta, hogy mi a helyzet velem. Az anyukám, aki elkötelezett keresztény, azt javasolta, hogy külön szobában aludjunk a párommal, hisz akkor még nem voltunk házasok (ez 1993-ban volt, szóval jóval a melegházasság legalizálása előtt). Ez a megjegyzés akkor engem nagyon frusztrált, de most már belátom, hogy valójában ez annak volt a jele, hogy elismeri a kapcsolatunkat. Vagyis, ha egy fiút vittem volna haza, ugyanígy reagált volna.
