Április 26-án ünnepeljük a Leszbikus Láthatóság Világnapját – egy olyan kezdeményezést, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet a leszbikus nők jelenlétére, tapasztalataira és gyakran láthatatlanul maradó történeteire. Egyre több helyen már nemcsak egy napról szól ez az alkalom, hanem egy egész hétről. A Leszbikus Láthatóság Hete az elmúlt években – főként az Egyesült Királyságból kiindulva – nemzetközi kezdeményezéssé vált, és ma már beszélgetések, kulturális események és közösségi kampányok sorát jelenti.
Magyarországon ez a nap sokak számára elsőre talán kevéssé ismertnek vagy jelentősnek tűnhet, de éppen ez mutat rá arra, miért van rá szükség.
A „láthatóság” ebben az esetben nem pusztán azt jelenti, hogy valaki nyíltan vállalja önmagát. Sokkal inkább arról szól, hogy egy közösség megjelenik-e a médiában, a közbeszédben, a kultúrában – és ha igen, hogyan. A leszbikus nők gyakran még az LMBTQ+ közösségen belül is háttérbe szorulnak: történeteik ritkábban kerülnek reflektorfénybe, reprezentációjuk sokszor sztereotip vagy hiányos.
Magyarországon ez a láthatatlanság több szinten is érzékelhető. A közbeszédben ritkán jelennek meg leszbikus nőket érintő témák, és ha mégis, azok gyakran leegyszerűsítettek vagy politikailag terheltek. A médiában kevés a hiteles, árnyalt ábrázolás, ami hozzájárul ahhoz, hogy sokan ne találjanak kapaszkodót saját identitásuk, szexualitásuk megértéséhez vagy elfogadásához.
A láthatóság hiánya nemcsak kulturális kérdés, hanem mélyen személyes is. Ha valaki nem lát maga körül hozzá hasonló embereket, történeteket, kapcsolatokat, hétköznapi élethelyzeteket, könnyen érezheti úgy, hogy egyedül van. Ez különösen igaz lehet fiatalokra, akik még csak keresik önmagukat.
Emlékszem, milyen jó lett volna tizenévesen látni és hallani történeteket leszbikus nőkről. Tudni, hogy lehet boldog, teljes életet élni leszbikusként is.
Erről beszélgettem Szekeres Dorkával, a qLit egyik alapítójával. Ő is hasonló tapasztalatokról mesélt:
„Nagyon nehéz volt úgy felnőni, hogy egyetlen leszbikust sem láttam magam körül. Nem voltak történetek, nem voltak példák, még YouTube sem létezett – az ember legfeljebb kétségbeesetten vadászta azt a néhány filmet, amiben volt akár csak egy halvány leszbikus szál. És ha volt is ilyen, az sokszor tragédiával végződött.”
Ez a láthatósághiány később sem tűnt el egyik napról a másikra.
„Amikor végre bekerültem egy leszbikus közegbe, akkor sem volt egyszerű olyan embereket találni, akikben igazán magamra ismertem volna.” – mondja Dorka.
Közben felnőtté váltunk egy olyan országban, ahol a láthatóság nem magától értetődő. Ahol sokszor még ma is kérdés, hogy mennyire biztonságos egyáltalán látszani.
„Amikor végül megtaláltam a helyemet, azzal jött egy döntés is: hogy nem csak magam miatt leszek látható. A saját életemben – a munkahelyemen, a családomban, a barátaim között – elkezdtem tudatosan jelen lenni, normalizálni azt, amit addig sokan nem ismertek. Néha egészen konkrét helyzetekben köszönt az vissza, mennyire fontos is ez. Amikor ismerősök, kollégák kerestek meg olyasmikkel, hogy ‘a lányom leszbikus, tudnál vele beszélni?’ vagy ‘tudsz ajánlani valamit?’ – olyankor láttam igazán, nagyon is számít, hogy van-e kihez fordulniuk.”
A láthatóság gyakran egészen apró dolgoknál kezdődik, még ha az egyén számára ezek óriási lépések is. Emlékszem, milyen nehéz volt – és néha még ma is az – egy új közegben egészen egyszerű kérdésekre válaszolni: mit csinálok a hétvégén, kivel megyek nyaralni, kivel élek.
Azt vettem észre, hogy ha ezeket a helyzeteket természetesen kezelem, nem túlmagyarázva, nem hangsúlyozva, egyszerűen csak kimondva az igazat, mások is így reagálnak. És ha a társaságban van valaki, aki épp önmagával küzd e téren, egy ilyen mondat rengeteget segíthet.
Innen jött a következő lépés is, folytatja Dorka: „a qLit felületén keresztül egy másfajta láthatóságot próbáltunk építeni. Olyat, ami nem rejtőzködik. Ahol arcok és nevek vannak. Ahol bele lehet állni témákba. Ahol azt üzenjük: nincs miért bujkálni.”
Az elmúlt évek azonban azt is megmutatták, mennyire törékeny ez a láthatóság:
„Az elmúlt két évben három szerzőnk is megkért minket, hogy vegyük le a cikkeiket – vagy legalább a nevüket a cikkek mellől. Nem azért, mert megbánták, amit írtak. Hanem mert félnek. És már ennyire sem mernek láthatóak lenni.”
Miközben más országokban egyre több történet kerül felszínre, Magyarországon az elmúlt években inkább történetek tűntek el. A „gyermekvédelminek” nevezett szabályozás nyomán könyveket fóliáznak, tartalmak szorulnak ki a nyilvánosságból, és sokan újra mérlegelni kezdik, mennyire biztonságos megszólalni vagy arccal, névvel jelen lenni.
De most egy új korszak jöhet el. Biztató jel, hogy Magyar Péter győzelmi beszédében arról beszélt: egy olyan országot képzel el, ahol senkit nem bélyegeznek meg azért, mert más, és mert máshogyan szeret. Azt is hangsúlyozta, hogy a gyülekezési jog alapjog, ami azt jelenti, hogy a Pride-hoz hasonló események szabad megtartása nem lehet vita tárgya többé. Bízhatunk abban is, hogy a történelmi jelentőségű Európai Unió Bírósága által meghozott ítélet (https://qlit.hu/tortenelmi-dontes-jogserto-a-propagandatorveny/) alapján az Országgyűlés módosítja a kifogásolt rendelkezéseket, és végre búcsút inthetünk a fóliázásnak, a homofób és transzfób cenzúrának nyilvánosságban. Kezdetnek talán nem is rossz..
A Leszbikus Láthatóság Világnapja és Hete ezért nem csupán ünnep. Inkább emlékeztető: arra, hogy a láthatóságért folyamatosan tenni kell, és arra is, hogy minden kimondott történet számít.
