A qLit csapata múlt hónapban részt vett az 1. Európai Leszbikus* Konferencián Bécsben. Nagy löketet adott ez a három napos esemény mindannyiunknak, mert egy csomó érdekes és inspiráló emberrel találkoztunk a világ minden tájáról.

Itt van például Elena Macedónia fővárosából, Szkopjéből. Az egyik reggel egy kávé mellett mesélni kezdte, hogy milyen az élet Macedóniában, amikor rádöbbentem, hogy ezt másnak is hallania kell, nem csak nekem. Nagyon keveset hallunk és tudunk az országáról (azon felül, hogy onnan származik Teréz anya -- aki speciel albán).

Itt az ideje tehát javítani a csorbán: ma Macedóniáról és az underground leszbikus* életről fogunk hallani.

 

Elena, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést. Mesélnél kicsit magadról?

Sziasztok, qLit-olvasók! Köszönöm a szerkesztőknek a lehetőséget, hogy megoszthatom a gondolataimat és a tapasztalataimat veletek.

Elena Petrovska vagyok, Bitolában születtem, de most a fővárosban, Szkopjében élek. Miután hazatértem egy hosszabb külföldi tanulmányútból, bekapcsolódtam a LezFem (egy leszbikus, feminista aktivista csoport) működésébe és jelenleg egy menedék központot vezetek, amely LMBTQ+ áldozatok befogadásával foglalkozik.

Mivel a munkám érzelmileg és fizikailag is elég kimerítő, a szabadidőmben szeretek pihengetni vagy sörözni a barátaimmal (vagyis: szeretek bulizni). Ha időm engedi, bulikat és kulturális eseményeket szervezek a LezFemnek.

Elena díjat kap az LMBTQ+ közösségért folytatott munkájáért

Általában véve milyen az LMBTQ+ helyzet Macedóniában?

Macedónia egy erősen LMBTQI-fóbikus ország: az utóbbi években, amit az elnyomó és konzervatív jobb oldali politika jellemzett, az LMBTQI embereket demonizálták és kiszorították a társadalom peremére. A társadalom nagy része hagyományőrző és konzervatív, így bárki és bármi, ami nem illik bele a “normális” életbe, kiváltképp a heteronormatív keretekbe, az bolond a szemükben.

De van, aki küzd al LMBTQ+ emberekért? Milyen az aktivizmus Macedóniában?

Igen, persze, van aktivizmus és azt kell mondanom, nagyon erős. Évek óta szervezünk tiltakozásokat és Pride hétvégéket. Például létrehoztuk ezt a menedék központot, amit említettem, hogy segítsük a sebezhető és marginalizált embereket.

Jó hír, hogy most már van egy új kormányunk, így a Kulturális Miniszter -- az ország történetében először -- megnyitotta a Pride-ot Szkopjében, sőt a Miniszterelnök eljött a szkopjei LMBTI Központ születésnapi ünnepségére is. Ez egy hatalmas, történelmi lépés a közösségünk számára.

Kíváncsian várjuk, hogy alakul az együttműködés, mind általános jogi szabályozások tekintetében, mind a szexuális orientáció és a társadalmi nem ellen irányuló gyűlöletbeszéd és gyűlölet-bűncselekmények megítélésében. A küzdelmünk nem áll meg.

Elena Macedónia Miniszerelnökével

Ez igazán biztatóan hangzik. Mesélj egy kicsit Szkopjéről!

Szkopje általában véve nyitottabb, mint a kisebb városok, de a láthatóság gyakorlatilag itt is a nullához közelít. Ritkán látsz két lányt kézen fogva vagy csókolózva akár az utcán, akár a bárokban. Azt kell mondanom, az ország homofóbiája nagyon-nagyon erős.

Hadd meséljek egy vicces történetet! Néhány éve egy gerilla-akció keretein belül a LezFem kirakott pár hatalmas táblát Szkopje kereszteződéseiben ezzel a felirattal: “A leszbikusok kellemes napot kívánnak!” Bármily megdöbbentő, maguk a leszbikusok akadtak ki és mentek a LezFemhez, hogy számonkérjék a táblákat. Nem tetszett nekik a “leszbikus” szó, bántotta őket. A mai napig sokan szívesebben használják a “meleg” (gay) szót magukra, mint a “leszbikust”.

Az az igazság, hogy a leszbikus* közösség nem elég erős. Csak 2015-ben volt, hogy megrendeztük az első Regionális Leszbikus Fórumot Macedóniában (a “Kívülálló Nővérek” alcímmel). Szóval, nagyon lassú folyamat ez.

De az igenis biztató, hogy manapság már 25-en vagyunk a LezFemben, míg 2012-ben 5 fővel indult. A mai generáció sokkal nyitottabb, bátrabb, proaktívabb és hajlandó tenni a változásért, érdeklődik a feminizmus és a queer elméletek iránt.

Ez valóban remek hír! Mondanál egy pár szót a közösségi életről? Mit csinálnak a leszbikusok* arrafelé?

Először egy kis időutazás. Kb 8-10 éve baromi aktív LMBTQ+ közösségi élet volt Szkopjében. Volt pár meleg-barát kávézó és diszkó, ahova szinte kizárólag az LMBTQ+ közösség tagjai jártak. A bulikat titokban szervezték, a meghívók smsben érkeztek (mert, ugye, internet még nem volt -- nehéz elképzelni, igaz?).

Ismerek egy csomó leszbikust azokból az időkből; a mai napig híresek a közösségen belül. Emlékszem, akkoriban egy falubeli lánnyal jártam, aki aztán egyszer elvitt egy leszbi-buliba Szkopjébe. A mai napig nem feledem, mennyire zavarban voltam és igazából sokkolt, mert életemben nem láttam annyi leszbikust egy helyen -- addig a napig. Bitolában mi is titokban szerveztük a bulikat, de mi egymáshoz mentünk át és csak beszélgettünk, ittunk, filmeztünk, és sokkal kevesebben voltunk, hahahaha.

Elena egy LezFem felolvasáson

Wow, ez elég underground. Továbbra is titkosak a közösségi események?

Nem, de sajnos már nem is ennyire aktív az élet. Van egy vagy kettő meleg-barát bár, de semmi különös. Hála a jobbos kormánynak, az LMBTQ+ közösségi élet vegetál.

A LezFem kb 2-3 havonta rendez csak nőknek szóló bulikat az LMBT központban. Mi hívjuk meg a DJ-t (aki persze nő) és minden mást a leszbikus* közösség tagjai hoznak. Szoktunk továbbá leszbikus film esteket is szervezni, kb havonta, felolvasó esteket, valamint leszbikus pikniket a szkopjei Pride hétvégéjén.

Jól hangzik, hajrá! Már csak egy kérdésem maradt. A múlt hónapot teljes mértékben a coming outnak szenteltük (Outober volt az október), és az előbújás továbbra is egy kiemelten fontos téma számunkra. Ennek szellemében megosztanál velünk egy emlékezetes történetet?

Be kell vallanom, eléggé zárt világban éltem jó ideig, így nem ismertem senkit, akinek az átlagostól eltérő lett volna az orientációja. Ezért sok időbe telt, amíg megértettem az identitásomat. Nem volt könnyű, mert nem tudtam beszélgetni a problémáimról senkivel; egyedül éreztem magam és szorongtam. Aztán pár év szenvedés után rájöttem, hogy leszbikus vagyok, és szép lassan elmondtam a barátaimnak is. Nagyon felszabadító volt azt látni, hogy a barátaim elfogadnak és támogatnak. Ettől függetlenül nem vállaltam magam nyíltan, például a munkahelyemen.

De aztán történt valami. Két dolog volt az életemben, ami nagyon megérintett és megváltoztatott: apukám hirtelen halála és a külföldi élet. Mindkét esemény úgy csapódott le bennem, hogy nyitottabbá váltam és megértettem, hogy egy életem van és azt élnem kell, félelem nélkül. Ekkor kezdtem el LMBTQ+ eseményekre járni, egyelőre külföldön, ami sok erőt adott.

Évek elteltével végre azt kezdtem érezni, hogy már nem kell “előbújnom”. Úgy értem, egyszerűen úgy éltem, mintha mindenki tudná, hogy leszbikus vagyok. Megszabadítottam magam attól a tehertől, hogy ezt be kelljen jelentenem, vagy hogy magyarázkodnom kelljen. Általában nem érdekel, mit gondolnak az emberek, de ha késztetést érzek, akkor kiállok magamért és a közösségért.

Az előbújáshoz nagyon sokat kell dolgozni magunkon, támogatást és segítséget kérni pedig iszonyú fontos, mert néha a legnehezebb feladat éppen magunkért kiállni. És ezt senki nem fogja megtenni helyettünk. De az a jó hír, hogy vannak, akik mellettünk állnak, ami a legfontosabb dolog a világon. Végezetül, a kedvenc idézetemmel zárnék: Semmit értünk, nélkülünk!

Elena (középen) barátaival

Köszönjük, Elena!

Továbbá köszönet az EL*C konferencia szervezőinek a lehetőségért, hogy ilyen inspiráló emberekkel találkozhattunk, mint Elena, aki a leszbikus* láthatóságért és biztonságért küzd Macedóniában.

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Szerző

Kommentek

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>