Interjúsorozatunk ünnepi kiadása az örök tél országába repít most minket. Izland manapság a világ egyik legfelkapottabb úticélja, mi tudjuk, hogy nem csak a lélegzetelállító tájai miatt különleges. Jóhanna Sigurðardóttir, az ország egykori miniszterelnöke a világ első nyíltan leszbikus államfője. Izland volna a leszbikus paradicsom?
Legyünk őszinték: fogalmunk sincs róla. Alig tudunk valamit erről, a 300 ezres lakosságú szigetről. Úgyhogy halljuk Ástát, aki a reykjavíki és az izlandi leszbikus életből ad nekünk kis ízelítőt.
Szia, Ásta! Mondanál pár szót magadról, mielőtt belevágunk?
Ásta Kristín Benediktsdóttir a nevem, és Reykjavíkban, Izland fővárosában élek Ibolyával, a barátnőmmel. Az Izlandi Egyetemen dolgozom korrektorként és részállású tanárként. Hamarosan befejezem a PhD-met, amit az izlandi irodalomról, azon belül pedig a queer szexualitásról írok. Emellett többféle LMBTQ+ történelmi projektekben is részt veszek más leszbikus és queer kutatókkal.
A reykjavíki Pride önkéntese voltam hét évig, főleg a felvonulás lebonyolításában segédkeztem, de oktatási eseményeket is szerveztem. Mostanában a Samtökin '78-at (vagyis az izlandi Nemzeti Queer Szervezetet) segítem, ahol a kedvenc programom egy könyvklub, amit múlt tavasszal indítottunk el.
Ja, és szeretek túrázni meg utazni. És persze a kutyámat. És a bort meg a kávét.
Utazás, állatok, kávé - nem tudnék belekötni egyikbe sem. Szóval, Izlandon élsz. Tudod, rengeteg ember vágyik oda manapság, de milyen nemcsak átutazni rajta, hanem élni is ott, kiváltképp LMBTQ+ emberként?
Az izlandi társadalom nagyon homofób volt a ‘80-as évek végéig, ‘90-es évek elejéig, de valamilyen titokzatos ok(ok)ból kifolyólag egy hatalmas fordulat következett be ekkor, és ma már nagyon elfogadó a társadalom, különösen a leszbikusok és a melegek irányában. Más csoportok, például a transzok és az interszexek, továbbra is előítélet és diszkrimináció áldozatai, de azért itt is látni fejlődést.
A törvények nagyon kedvezően kezelik az azonos nemű párokat, például a házasság 2010 óta nem-semleges, és az örökbefogadás is legális.
Jelenleg arra várunk, hogy a törvény a transz és az interszex embereknek is jogi védelmet biztosítson. A kormány megígérte, hogy végigviszi az ügyet, úgyhogy bizakodunk.
Ez elég jól hangzik.
Igen, általában nagyon jó LMBTQ+ emberként Izlandon, de az is tény, hogy ezt a saját, leszbikus élményeimre alapozom. Sosem tapasztaltam erőszakot vagy komoly előítéletet.
Persze a tudatlanság és a konzervatív nézőpontok itt sem ismeretlenek, és mindig akad egy-két troll az online térben, de általában az emberek elfogadóak. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy nem feltételezik automatikusan, hogy mindenki hetero, és ez nagyon boldoggá tesz.
És annak is tudok örülni, hogy manapság sokkal hamarabb előbújnak az emberek. Azt hiszem, a legfiatalabb gyerekek a Nemzeti Queer Szervezet ifjúsági csoportjában 11 évesek.
Lenyűgöző, tényleg. Mi a helyzet Reykjavíkban?
Reykjavíkban, és úgy általában Izlandon, elég gyakran látni azonos nemű párokat az utcán, kézen fogva sétálnak, vagy akár csókolóznak is. Az a benyomásom, hogy ha valaki egyszer előbújik, onnantól kezdve nem titkolózik se a kollégák, se az iskolatársak előtt (de lehet, hogy tévedek). Egyre több olyan gyerek van, akinek kettő (vagy több) anyukája vagy apukája van, így szerintem a most felnövő generációnak ez már szinte természetes lesz.
A transz és interszex embereknek persze jóval bonyolultabb a helyzete, sőt a bi- és a pánszexuális közösségnek is. De összességében elmondható, hogy Reykjavík egy viszonylag biztonságos város.
Ha biztonságos, az már félsiker. Mennyire könnyű ismerkedni?
Hát, ez az. Reykjavík úgy tűnhet, hogy egy leszbikus paradicsom, de ami a közösségi életet illeti, közel sem az. Az egész szigeten mindössze 330.000 ember lakik (ez két XI. kerület - a szerk.), aminek ugyan a kétharmada Reykjavík környékén él, ugyan ott vannak a turisták, de még így is parányi szám ez. Mindössze egyetlen queer klubunk van, amit így is félig a heterók töltenek meg, és nincs se queer kávézó, se queer bár. A legtöbb kávézó és bár queer-barát, ami alapvetően remek, viszont ismerkedésre nem igazán alkalmas.
A legjobb, amit az ember tehet, ha más LMBTQ+ emberek társaságára vágyik, hogy elmegy a Nemzeti Queer Szervezet eseményeire, majdnem minden este van valami. Vagy ott van a Tinder (nekem bejött!). Persze más szervezetek is léteznek, például a Trans Iceland, az Intersex Iceland, diákszervezetek és a többi.
Izlandi “valóságod” után talán meglepő számodra, hogy Magyarországon nem jó a helyzet az LMBTQ+ emberek előbújását illetően. Éppen ezért kiemelt célunk a qLitnél, hogy (elő)segítsük minél több ember coming outját, elsősorban saját sztorik megosztásával. Fel tudnál idézni nekünk egyet?
25 éves voltam, amikor előbújtam magam előtt. Addig azt hittem, csak egy peches és félreértett hetero nő vagyok. Sosem volt párkapcsolatom (vagy igazán jó szexuális élményem), úgyhogy arra jutottam, jobb nekem egyedül. Aztán egyik este elmentem egy buliba, majd egy bárba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy furcsa érzéseim támadtak az egyik lány iránt. Olyan volt, mintha valaki hirtelen felkapcsolta volna a villanyt és végre megvilágosodtam volna: “Áhá, szóval leszbikus vagyok!” Berángattam egyik barátnőmet a mosdóba, és elmondtam neki a nagy felfedezést. Iszonyúan örült neki és abban maradtunk, hogy ha másnap, józanul, még mindig így érzek, akkor valószínűleg tényleg ez a helyzet. Pár héttel később pedig már a családom és a barátaim előtt álltam a nagy igazsággal. Igazából semmi nem történt az ominózus lány és köztem, sőt a mai napig nem tudja, hogy megváltoztatta az életem, pedig nagyon sokat köszönhetek neki.
Kicsit stresszes volt a családomnak comingoutolni, annak ellenére, hogy nem kellett (volna) mitől tartanom, de hát mindig nehéz egy ilyet elmondani. Félsz, hogy félreértenek, vagy nem fogadnak el, vagy valami hasonló, és valóban, néha így is néz ki, a legtöbbször azoban csak időre van szükségük.
Akkoriban a nagymamámmal és a nagynénémmel éltem egy farmon Izland északi részén. Úgy döntöttem, úgy teszem meg a nagy bejelentést, hogy ne nagyon legyen idejük mit mondani. Pár perccel egy barátnőm érkezése előtt odaálltam eléjük azzal, hogy: “öööö, mondanom kell nektek valamit. Leszbikus vagyok. Oké, itt a barátnőm, mennem kell. Sziasztok!” A nagynéném sosem mondott semmit, de mindig kedves volt velem és támogató. A nagymamám sem szólt akkor, de egyik este meg mertem kérdezni, mi járt a fejében. “Ó, szívem, sokkal rosszabb is lehetett volna” - mondta. “Akár drogozhatnál is!” A lehető legjobb értelemben szánta és ez, az egyik legkedvesebb emlékem róla. Egy kicsit aggódott a jövőm miatt, azt hiszem, de amikor látta, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint előtte, tudott velem örülni.
Köszönjük, Ásta. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak megjött a kedve ellátogatni Reykjavíkba (lehetőleg barátnőstül).
Ezzel elérkeztünk 2017 utolsó interjújának végéhez. Remélem, élveztétek a világ körüli utazást, amely Brazíliában indult, majd a mexikói pihenő után Hollandiába, végül Macedóniába repített az izlandi végállomás előtt. Jövőre újabb utazások, újabb sztorik, újabb inspirációk várnak.
Boldog Új Évet! Happy New Year! ¡Feliz Año Nuevo! Feliz Ano Novo! Gledilegt nýtt ár! Gelukkig nieuwjaar! Среќна Нова Година
