Egy sztori arról, amikor a szerelemnek nem csak a másik neme, hanem az idő és a távolság sem jelent akadályt.
19 voltam, amikor is már közel három éve voltam együtt a barátommal. Szerettem őt. De mindig éreztem, hogy hiányzik valami. Valami, amit akkor még nem tudtam teljesen behatárolni. Egy véletlen folytán - egy sportesemény live chatje kapcsán - elkezdtem beszélgetni e-mailben egy külföldi lánnyal. Fogalmam sem volt róla, ki ő, miért kezdtünk el pont mi ketten beszélgetni, és főleg nem volt fogalmam a szexuális beállítottságáról. Már lassan fél éve kommunikáltunk, mire egészen biztosan éreztem, hogy nekünk találkoznunk kell, meg kell, hogy ismerjem, és közben arra is kezdtem rájönni, hogy miért: mert vonzódom hozzá. Még három hónap telt el mire a barátom elé álltam és azt mondtam neki, hogy nekem most mennem kell és találkoznom kell azzal a lánnyal, akivel már 9 hónapja levelezek. Nem értette, ellenezte, ami visszagondolva teljesen jogos volt. De valahogy bele sem gondoltam akkor ebbe, nem is érdekelt. Nekem mennem kellett. Külföldön találkoztunk, egy neki és nekem is új helyen. Csodálatos öt napot töltöttünk együtt, szerelmes voltam, tíz centivel a föld felett jártam, és már értettem mindent. Mindent, ami addig hiányzott az életemből.
Hazautaztam és sírtam. Sokat. Az anyukám volt az első, akinek elmondtam. Elmondtam, hogy szerelmes vagyok abba a lányba és azt is, hogy mi történt kettőnk között. Nem tagadott ki, nem haragudott, csak egyszerűen talán csalódott és nem tudta hova tenni ezt a dolgot. "Akkor nem lesznek unokáim?" - ez volt az első kérdése. Szakítottam a barátommal. A következő egy év kicsit nehéz volt az anyukámmal, távolságtartóbb lett, de ugyanúgy szeretett. A barátaim és a testvérem azonnal elfogadták a dolgot mindenféle kérdés nélkül.
Teltek a napok, dolgoztam, tanultam és a távolság miatt ezzel a lánnyal nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, bár soha nem szakítottuk meg a kapcsolatot, mert egyszerűen nem tudtuk. Nekem voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, neki egy hosszú, de soha nem tudtam elfelejteni, ő sem engem.
Biztos voltam benne, hogy még találkozunk az életünkben, sosem tudtunk elszakadni. És tíz év elteltével így is lett.
Azóta eltelt újabb négy év, én kiköltöztem hozzá külföldre. Boldogok vagyunk! Hamarosan összeházasodunk és családot szeretnénk. Az anyukám imádja a barátnőmet, a testvérem is, a barátaim is és a nagymamám is. Lehetnék szerencsésebb? Nem hiszem. Aki még nem ismeri őt, vagy nem tud róla, annak már nem magyarázok. Csak egyszerűen bemutatom a barátnőmet.
Sharon
