Liberálisnak lenni könnyű. Ameddig csak pofázni kell róla. Könnyű elfogadónak lenni a cigányokkal (tudom, nem ez a pc kifejezés, hanem a roma, de a többség így nevezi magát, magukat), a migránsokkal (egy részükre a helyes kifejezés a menekült lenne) vagy a melegekkel (ha nem az én családomban van).

A liberalizmus próbája az, amikor mondjuk a borsodi nagymama kertjét egész nyáron a letarolják a cigányok, esetleg a menekültáradat pont az én lakókörnyezetemet teszi élhetetlenné, arról nem is beszélve, ha az én gyerekemről derül ki, hogy leszbikus.

Ismerek olyanokat, akik liberálisnak vallják magukat, de utálják a cigányokat (nem csak azokat, akik a nagymama kertjéből loptak, hanem mindet), a migránsokat, és kiborulnak, ha az ő csemetéjükről derül ki, hogy nem a „jó oldalon” áll.

Egyébként úgy gondolom, hogy én kifejezetten konzervatív értékek szerint élek. Rendesen dolgozom, adózom, drogot még csak ki sem próbáltam soha, se pia, se szexuális szabadosság. Nem véletlen, hogy egy vallásos, keresztény ismerősünk azt mondta nekem meg a feleségemnek: „Csodállak titeket, mert nem vagytok hívők, és mégis normálisan nevelitek a gyerekeiteket”.

Elvben viszont liberális vagyok, úgy vélem, mindenki éljen úgy, ahogy akar, ahogy neki jó. Mindaddig persze, míg nem megy ez mások, a közösség rovására.

Szóval ilyen háttérrel sokat gondolkoztam azon, hogy a liberalizmusom vajon kiállná-e a gyakorlat próbáját. Ha az én nagymamámat fosztogatnák rendszeresen cigányok, ha az én kertemben táboroznának migránsok, ha az én gyerekemről derülne ki, hogy homoszexuális. Ötven évig azonban csak elméleti libsi voltam. Aztán… Aztán jött a próbatétel.

1990, Dorkával

Nagyobbik lányom gyanús lett. Sőt: régóta gyanús volt! Kiskorában sem barbie-zott soha (hála Istennek, kiütést kapok attól a „nőtől”), se királykisasszony-, se rózsaszín tündérjelmezre nem vágyott. Viszont focizott. Nem is ügyetlenül. Tizenkét éves kora körül lett elege belőle, az én naiv kis feleségem még évekkel később is úgy mesélte, hogy „úgy döntött, mégis inkább lány lesz”. Hát lány lett, de nem „olyan”!

Dorka már elmúlt 18, de fiatal felnőttként sem pasizott, jobbára fiús ruhákban járkált, s egyébként sem volt benne sok minden, amit az emberek úgy általában nőiesnek tartanak. Bár az ember a legtöbbször épp azt nem veszi észre, ami kiveri a szemét, egy idő után még én is gyanút fogtam. Azt mondtam a feleségemnek: „Mégiscsak te vagy az anyja, kérdezz már rá, hogy nem meleg-e!” Némi vonakodás után beleegyezett, majd, talán már másnap – nem emlékszem biztosan – síri hangon felhívott: „Beszéltem vele. Tényleg meleg.”

Dorka a 2013-as Budapest Pride-on

Mit ne mondjak, ilyenkor a legliberálisabb ember sem tapsikol örömében. Hiszen az embernek van egy elképzelése arról, milyen élete lesz. És abban bizony az is benne van, hogy a lányát az oltár elé kíséri, hogy az unokákkal játszik, hogy… hogy… Na szóval, egy ilyen hír összetöri az álmokat. Aztán gondolkodik, beszél a gyerekkel, leülepedik benne minden, s rájön: lehet, hogy nem ez a legjobb, ami történhetett vele, de messze nem a legrosszabb.

Dorka megvigasztalt, hogy majd Zsófit (a húgát) kísérem az oltárhoz, attól meg, hogy meleg, még tervez gyereket szülni, s különben is, véget ért egy sok éves – mint utóbb ő maga is belátta – felesleges bujkálás előlünk.

Hát igen, ha az ember túl van az első sokkon (ami igazán nem is volt az, hiszen, mint fent leírtam, már sejtettem), akkor inkább örül. Nem annak, hogy a gyereke meleg. Hanem annak, hogy ha az, akkor legalább vállalja. Mert így van esélye normálisan élni és boldognak lenni. Ha viszont hazudoznia kell egész életében, látszatházasságban látszatból jól élni, akkor nincs. Vagyis tulajdonképpen még mindig sokkal jobb így, mint úgy. Főleg, ha az embernek a családja, a közeli ismerősei ugyanígy gondolkodnak.

A rokonok, a barátaink, kellemes meglepetésre, tényleg kivétel nélkül jól fogadták a hírt, mint kiderült, Dorka generációja hamarabb be volt avatva, mint mi. Felnéznek rá, hogy merte vállalni – nem, nem a másságát, hanem önmagát.

A cikk alanya a cikk szerzőjével

Pontosabban egyetlen Facebookos ismerősöm volt, aki kiakadt és értetlenkedett, hogy tudok én ehhez jó képet vágni. Kérdeztem, te mit  tennél hasonló helyzetben. Mire ő: az lehetetlen, ez az ő fiával és lányával (mindketten szinte felnőttek már) nem fordulhat elő, teljes képtelenség. Egyébként lehet, hogy igaza van. Nem abban, hogy az ő gyerekei nem jöhetnek rá egy nap, hogy valójában melegek, hanem abban, hogy ha ilyen a szülői hozzáállás, akkor nem merik felvállalni magukat. Élnek – mint azt már Dorka esetében említettem – vagy lelkileg megnyomorított álheteróként, vagy örökké hazudozó, bujkáló homoszexuálisként.

Persze lehet, hogy ha ebbe a helyzetbe kerülne, mégis másképp látná a dolgot. Ahogy Dorka anno egy párperces portréfilmben mesélte: „…az egész családom jól fogadta, még a konzervatív nagymamám is.”

Úgy tűnik, a szeretet felülírja az előítéleteket.

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Kommentek

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>