Életmód Komolyabb Világ

Sportoló vagy csak test? – Nők a képernyőn

Ugyan már lezárult a női focivébé, a nyertes amerikai csapat már rég visszautazott az Egyesült Államokba és összeveszett Trumppal, de a vébé által felkavart kérdések messze nem ültek el. Legalábbis Amerikában nem, ahol a foci elsősorban a nők sportja, a férficsapat pedig labdába se tud rúgni. Ilyen körülmények közt az amerikai feministák jogosan teszik fel egyre hangosabban a kérdést, hogy miért alacsonyabb a női focisták fizetése, illetve hogy miért van az, hogy a sport minden ágazatában továbbra is rosszabb körülmények között, szegényesebb infrastruktúrával és alacsonyabb fizetés mellett dolgoznak a női sportolók.

A női focivébé izgalmas alkalmat adott arra, hogy felmérjük a feminizmus pár évtizedének eredményeit és korlátait; a leszbikus* nézőközönséget azonban sajátos módon érinti a női focivébé világ körüli közvetítése. A történelemben először ért el jelentős globális nézettséget a világ legnépszerűbb sportjának, a focinak a női változata. Mi a jelentősége és a politikai szerepe ebben a helyzetben a leszbikus* nézőközönségnek? Mi a “leszbikus* tekintet” problematikája, és létezhet-e egy erkölcsös leszbikus* nézői viszony?

 

Megan Rapinoe, a Seattle Reign csapatkapitánya és az Amerikai labdarúgó-válogatott társkapitánya | Fotó: Lionel Bonaventure

 

Női testek a képernyőn

Focimeccset nézni azt is jelenti, hogy emberek testét nézzük mozgásban: testeket, amik izzadnak, ünnepelnek, lesérülnek, és mindenféle módon kapcsolatba lépnek egymással. Laura Mulvey film- és médiakritikus 1973-ban előállt azzal a befolyásos elmélettel, mely szerint a TV képernyőjén megjelenő képek egy „férfi tekintetet” feltételeznek. Máshogy: a filmek és sorozatok gyártói az alkotásaikat egy elképzelt férfi publikum vizuális élvezetére tervezik (a cikk címe, „Visual Pleasure and Narrative Cinema,” erre a férfiaknak szánt élvezetre utal). Ez nem azt jelenti, hogy a női test minden megjelenésében szexuális tárggyá válik, de azt igen, hogy a (heteroszexuális) női nézők vágya nem juthat kifejezéshez: a film feltételezi, hogy nézője (heteroszexuális) férfi. Ha belegondolunk a nők és férfiak  filmekben történő ábrázolásába, nyilvánvalóvá válik, hogy a filmek valóban a férfiak (szexuális vagy csak szimplán képi szépség iránti) vágyának igyekszenek megfelelni. Csak az utóbbi időben kezdenek el például a (heteroszexuális) női vágy számára megalkotott férfi figurák megjelenni: a klasszikus hollywoodi férfi főhősök férfiassága elsősorban nem a női nézőknek, hanem a többi férfinak szólt, akik számára lehetőséget kínált azonosulásra, és a vágyaik (kalandvágy, pénzvágy, szexuális vágy, stb.) pótcselekményszerű kiélésére. A női vágy tabu téma volt, az pedig, hogy női nézők is érezhetnek vonzalmat a férfiaknak szánt főhősnők iránt, elképzelhetetlen volt.

A női test megjelenése a képernyőn tehát problematikus: egy felhívás arra, hogy „férfiként” tekintsünk a nőkre, tehát szexualizáljuk őket. Márpedig a sportban, ahol a test még inkább a középpontban van, a nők szexualizálása nagyon kézenfekvő. Ha a film- és médiagyártásért felelő személyek továbbra is elsősorban a férfi „vizuális gyönyört” tartják szem előtt, akkor a női sport közvetítése nyilvánvalóan igyekszik a női testet mint szexuális tárgyat tálalni a nézőknek. Ez pedig pont nem engedi, hogy a női sportolókat a szakmájuknak megfelelően, sportolónak kezeljük. Leszbikusként* nyilván extra komplikált a helyzet. Egy oldalról persze az egyenjogúságnak megfelelően a női focit simán egy sportágként szeretnénk kezelni: szeretjük, mert jó sportolók játszák. De a másik oldalról viszont nehéz női testeket úgy figyelni, hogy ne rejlene a figyelemben valamiféle szexuális vonatkozás is—már csak azért is, mert olyan kevés egyébként a médiában  a leszbikus* tartalom. A kérdés a leszbikus* közönség számára tehát az: hogyan találjuk meg a megfelelő egyensúlyt a szexuális és a sport iránti érdeklődés között? Márpedig úgy, hogy a női sportolókat emberi mivoltuknak megfelelően ne „csak” nőként, hanem sportolóként is kezeljük.

 

Tobin Heath, a Portland Thorns FC és az Amerikai labdarúgó-válogatott válogatott játékosa | Fotó: Craig Mitchelldyer

 

 

A leszbikus* tekintet

Ma már megindult az a folyamat, amely a férfi tekintet egyeduralmát megtörni hivatott, de ez a folyamat korántsem érte még el a célját. Készültek olyan filmek, amik női vagy kifejezetten leszbikus* közönséget feltételeztek, még akkor is, ha a sikerfilmek – még a meleg témájúak is – általában továbbra is elsősorban a hetero férfi nézőnek szólnak. Példa erre a Blue Is the Warmest Color című, Cannes-i díjnyertes film, amelyben a leszbikus* tematikát alapvetően egy férfiakra szabott vizuális szépségideálnak megfelelően tálalják. Meglepő lehet ebben a tekintet a mindnyájunk által kötelező jelleggel imádott L Word: a nők közötti szerelem itt is olyan formát ölt, illetve olyan testekben jelenik meg, amiket a férfi vizuális élvezet el tud fogadni (megjegyzés: én épp ezért nem szeretem - meg más okok miatt sem, de ennek a kifejtése valószínűleg már egy másik cikkbe tartozik). 

Ebben a környezetben fontos feladat a leszbikus* közönség számára, hogy ne vegye át a férfi nézők vizuális vágyait. Persze egy leszbikus* tekintet számára a női alak mindig potenciális érdekes lehet szexuális minőségben is, és ezzel önmagában nincs is baj. Azzal van a probléma, ha a leszbikus* közönség is, akarva-akaratlanul, a női sportolókat megfosztja a sportolói mivoltuktól, és kizárólag a nőiességük révén tekint rájuk. A női foci nem simán egy bénább verziója az „igazi” focinak, amelyet leszbikusként* azért nézünk, mert női testeket lehet látni a tévében. Nem kell leszbikusként* rögtön politikai aktivistának lenni, de saját magunk és női embertársaink iránti kötelességünk, hogy a női sportolókat elsősorban emberként és sportolóként kezeljük. Az ilyen hozzáállás mellett sem kell feltétlenül lemondani a női test iránti vágyról. Sőt.

Kapcsolódó cikkek

A weboldal cookie-kat használ. Oké Bővebben

X