Egy pszichiátriai könyvben először utánaolvasni, hogy vajon mi az, ami éppen most bennünk zajlik, elég ijesztő dolog. Egyedül és betegnek érezheti magát az ember, és ezen nem nagyon segít, ha amúgy más információforrása nincsen, az apja elutasító vele, ő maga pedig meg akar felelni a társadalom elvárásainak. Régen ez nem volt kirívó eset, pedig a szerelemről és a testiségről mindannyian másként gondolkodunk. A Szilágyi Lenkével készített interjúból ez is kisejlik.

2011-ben jelent meg az Eltitkolt évek című interjúkötet Labrisz Leszbikus Egyesület gondozásában. Az interjúk többsége a hasonló címet viselő dokumentumfilm (2009) riportjaiból íródott, valamint felkutattak még további 5 olyan középkorú vagy az idősebb generációhoz tartozó nőt, akik a rendszerváltás előtti vagy körüli években már felnőttként és leszbikusként próbálták önmagukat elfogadni és kapcsolatokat, közösségeket keresni. Ennek az 5 nőnek (akik csak a könyvben szerepelnek) a coming out történetét adjuk most közre.  

Szilágyi Lenke: Anyu tudta, apu… ez problémás kérdés, mert nem nagyon voltunk jóban sosem. Sőt, tulajdonképpen az egész dolog számomra teljes abszurdum, hogy egy ilyen emberrel hogy kerültem egyáltalán bármilyen viszonyba! Nemhogy az apám! Tehát semmiféle közösséget nem vagyok képes vállalni vele. Ő egyszer kutatott a holmijaim között, és valami levelet ott megtalált, amit persze azonnal harciasan letagadtam, mondván, hogy az csak irodalom. Amit vagy elhitt, vagy nem, de mindenesetre volt ebből egy balhé, igen. Utána meg később már nem került szóba.

Borgos Anna: Tehát egy előbújás, vagy deklarálása a dolognak feléjük, az nem igazán volt.

SZL: Anyukámmal volt. De hát ő teljesen más. Tehát ő nem számon kérte ezt a dolgot, csak csodálkozott, meg úgy kérdezgetett róla.

BA: De vele amúgy jó viszonyban voltál?

SZL: Igen. Szóval, semmi, csak a fater, számomra teljesen jelentéktelen szürke ember volt, aki kiélezett helyzetekben  önző kis tetűnek bizonyult. Amihez nem érzem, hogy bármiféle közöm lenne. És úgy egyáltalán, a családnak ez a két oldala két véglet…

BA: Testvéred nincs?

SZL: Van egy húgom.

BA: Vele beszéltetek erről valaha?

SZL: Nem igazán, ezt mégis tudja, meg tudta, de ő meg ilyen elfogadó. Ráhagyja, hogy mindenki olyan, amilyen. Mint ahogy én is.

BA: A saját életedben volt ennek egy története, ahogy felismerted, és próbáltál ezzel kezdeni valamit?

SZL: Volt, már hároméves koromban is tudtam, hogy ez így van. Sokan azt képzelik, hogy az ember ezt úgy választja magának, pedig egyáltalán nem, hanem adva van, és kész. Akik azt mondják, hogy ez nem természetes, hát azoknak persze, hogy nem, mert ők nem olyanok. De aki meg olyan, annak igen. Kamaszkoromig nem nagyon találkoztam ilyennel élőben, hogy úgy mondjam. Könyvekben azért találtam utalásokat, bár nem olyan sokat. Főleg hogy anyukám pszichológus volt, otthon voltak szakkönyvek, amikben megnézegettem.

Szilágyi Lenke. fotó: Szabó Judit

BA: Milyen könyvek voltak ezek?

SZL: Például egy ilyen vastag, Pszichiátria című könyv, amire emlékszem. Meg aztán a szülők az ilyen kellemetlen dolgokat úgy szokták intézni, hogy valami felvilágosító könyveket odatolnak a kamaszodó gyerek elé, hogy a nehéz kérdéseket nézzék meg ott. Meg persze a gyerekek is megbeszélik egymás között a dolgaikat. De természetesen ezt nem mondtam senkinek, sőt a legmélyebb titoktartás közepette kezeltem, pontosabban mindig is magánügyként éltem meg, amit minek is kéne tudnia bárki másnak. És az ilyen irodalmakban is csak egy-két sorban volt megemlítve, hogy létezik ilyen is.

BA: Mik voltak, vissza tudsz emlékezni?

SZL: Már így konkrétan nem emlékszem rá.

BA: De abban fölismerted akkor, hogy ez valami olyasmi, ami te is vagy?

SZL: Igen. Igen, és aztán persze nagyobb kamaszkorban azért voltak próbálkozásaim, hogy meg kéne felelni annak, amit a világ vár. De nyilván kíváncsiságból is, tehát volt azért egy-két történet fiúkkal, de mindig úgy éreztem, hogy ez nem én vagyok. Igazából nem tudom hova tenni, vagy meghatározni, megnevezni mindezt. Szóval a saját érzelmeim számomra is elég titokzatosak. Ez az egész szerelem számomra inkább a költészet szintjén zajlott mindig is. Tehát nagy rajongások meg reménytelen dolgok vagy ilyesmik voltak. Még egy férfibe is sikerült ilyen plátói módon, de nagyon hevesen beleszeretnem.

BA: De akkor az illető tudott róla, vagy nem is?

SZL: Gyerekkoromban egyáltalán nem, de később, a kamaszkor után sor került rá. Akkor volt egy-két ilyen hosszantartó nem is tudom, érzelmi vihar. Többnyire valahogy kiderült, jóban voltunk, de azért… nem tudom. Mégse! Mindegy. Szóval ezek a testi dolgok, hogy úgy mondjam, ezek mindig is ilyen prózaian célirányosak számomra. Valahogy én abban sose éreztem jól magam. Vagy nem éreztem azt, hogy van annyira kölcsönös az egész dolog, meg annyira egyenrangú, hogy érdemes legyen – anélkül meg, ha ilyen felemás, nem érzi jól magát benne az ember. Azt nem mondom, hogy nem volt soha semmi, mert volt néhány viszony. De mindenesetre, amikor egy idő után, mondjuk, úgy harminc után, az ember már nagyjából látja, hogy az ő életútja milyen. Én akkor azt vettem le, hogy a párkapcsolat az enyémben nem hogy központi szerepet nem nagyon játszik, de nincs is. Viszont ebben jól is érzem magam. Amikor már úgy átgondoltam, hogy minek rengeteg időt meg energiát elpocsékolni értelmetlenül felfokozott érzelmekre, ez úgysem fog sehova vezetni, akkor úgy döntöttem, hogy ezt abba is hagyom. Tehát hogy inkább célokat tűzök ki, és más dolgokkal foglalkozom.

 
Ha kíváncsi vagy a 16 nő élettörténetére, elolvashatod az Eltitkolt évek című interjúkötetben. Megrendelhető a Labrisz egyesülettől. Email: info@labrisz.hu
Ha pedig böngésznél még a Labrisz-könyvek között, itt megteheted!
 
 

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat