25 éves nő vagyok és meleg. Milyen könnyű leírni és mennyire felszabadító hangosan kimondani. Bárcsak mindig mindenkinek ilyen egyszerű lenne! Ehhez azonban nekem is hosszú és rögös út vezetett. Aki ennek az útnak a végére járt, éppen járja vagy most teszi meg rajta az első lépéseket, azoknak üzenem, hogy megéri. Mindennél jobban megéri. De ne ugorjunk ennyire előre, kezdjük a történetem elején és ugorjunk vissza pár évet.

Ha emlékeim nem csalnak, 16 éves lehettem, amikor először felmerült bennem, hogy lehetséges hogy a saját nememhez vonzódom. Amilyen gyorsan kigyulladt ez a villanykörte a fejem felett, olyan gyorsan le is kapcsoltam azzal a gondolattal, hogy nehogy már meleg legyek.

Utólag visszagondolva jöttem rá, hogy féltem az ismeretlentől. Pedig mellékesen jegyzem meg, hogy a Keira Knightley és Kristen Stewart iránt mutatott szeretetem, és az őket ábrázoló poszterek a szobámban, elég árulkodó jelek voltak. Féltem, mert a meleg és a  B-betűs, nem éppen szép szót csak inzultációként hallottam a középiskolában. Ki akarna ennek a célpontja lenni? Arról nem beszélve, hogy nem is láttam LMBTQ+ szereplőket a médiában. Nekem csak az az információhalmaz állt a rendelkezésemre, amit hébe-hóba hallottam az iskolában, ami nem a legpozitívabb képet festette a homoszexuálisokról. Ennek tudatában vagy kevésbé tudatában a nagy “meleg vagyok-e” kérdést jó mélyen elástam és igyekeztem hetero társaim közé beilleszkedni.

Ismerős képsorok következnek az LMBTQ+ olvasóknak: amikor valamelyik híres jóképű férfi felmerült beszélgetés közben és elindult a verseny, hogy kinek tetszik jobban, akkor versenyben voltam. Ha rámutattak egy iskolatársunkra, hogy milyen helyes, nálam jobban senki sem helyeselte az állítást. Személyes kedvencem, amikor lementem edzésre és a fiú csapattársaink közül kiválasztottam, hogy nekem melyikük tetszik, mindezt az alapján, hogy a lányok mit gondolnak majd.

Az előző mondatokban elhangzott az edzés szó. Igen, edzés. 10 évet töltöttem el versenysportban, floorballoztam, és ha valakiben felmerül a kérdés, hogy egy csapatnyi lány között, melegként hogyan tudtam létezni, akkor üzenem, hogy tessék hátradőlni és az öveket bekapcsolni, nagy utazásra indulunk. Ugorjunk előre egy pár évet a magamra erőltetett hetero énemtől oda, hogy betölti a mindennapjaimat a “ki is vagyok én” kérdés.

Érettségi és egy két éves felsőoktatási képzés után kerültem egyetemre, ahol már nem emlékszem, miért, de a campus zöld gyepén ülve a szaktársam a következő mondatot szögezte nekem: “Neked van egy leszbikus kisugázásod”. Erre persze nem volt frappáns válaszom. A reakcióm kimerült a heves szívverésemben és a nagyra tágult pupilláimban és abban, hogy a mondatot követő hosszú, csöndes másodpercek után megkérdeztem, hogy indulunk-e a következő óránkra. Akkoriban mérges voltam a szituációra és az illetőre, de ez a mondat elindított bennem valamit, mert elkezdtem utánaolvasni a homoszexualitásnak és elkezdtem nézni LMBTQ+ témájú filmeket és sorozatokat. Igen, átestem a “meleg vagyok-e” kvízeken is, amelyeknek az eredménye - dobpergés - az volt, hogy meleg vagyok.

Csatlakoztam Tumblr-re, ahol a felhasználók többsége vonzódik a saját neméhez. Ennek az oldalnak köszönhetően esett le, hogyha én lányként a lányokhoz vonzódom, az teljesen rendben van. Itt bújt  felszínre az aggodalom, hogy fog-e ez bármit is változtatni az öltözőben a csapatnál. Másképp fogok-e rájuk tekinteni, netalán bele fogok-e esni bármelyikükbe, mi lesz ha megtudják rólam, hogy nekem tetszenek a lányok, másképp fognak-e kezelni, furán fognak-e viselkedni. Rengeteg ilyen gondolat kavargott a fejemben és tartottam tőle, de mindeközben kezdtem megbékélni azzal, hogy meleg vagyok, és ez így rendben is van.

Ekkor már 20 éves voltam és az egyetem első éve után jött egy nagy lehetőség, hogy egy finn csapattal részt vegyek egy nagy nemzetközi floorball tornán Prágában. Mielőtt felültem volna a Csehországba tartó vonatra, egy akkori csapattársam figyelmeztetett, hogy a finn csapat 80%-a meleg. Ha valaki abban reménykedik, hogy ezt esetleg azzal a hátsó szándékkal mondta nekem, mert sejtette hogy én is az vagyok, és így bátorított, hogy legyek önmagam, akkor azoknak rossz hírrel szolgálhatok csak. Inkább volt ez egy olyan figyelmeztetés, hogy “vigyázz, melegek vannak köztük, óvakodj tőlük”. Nem pont ilyen dolgot kíván hallani az ember, amikor azon ügyeskedik, hogy elfogadja a saját szexualitását.

De a vonat elindult Prágába és találkoztam a csapattal. Szavakat csak nagyon vagy talán egyáltalán nem is tudok találni arra, hogy mennyire de mennyire felszabadító és szívmelengető érzés volt látni, hogy ennyire elfogadott legyen bárhol is az, hogy a saját neméhez vonzódik az ember. Két pár is volt a csapatban és akkor láttam életemben először a való életben és nem a képernyőn két lányt, akik egy párt alkotnak. Olyan természetes volt és olyan normális az egész. Olyan magától értetődő volt, hogy együtt vannak, mint az hogy kék az ég, a fű meg zöld. Itt éreztem azt először, hogy a világon semmi gond nincs azzal, ha én is arra vágyom, ami ennek a két párnak van. Amikor már azt hittem, hogy ez a prágai kiruccanás jobban nem sikerülhet, akkor az egyik mérkőzésről visszamenet belefutottunk a Pride felvonulásba. Azt hiszem, ennél több nem kell annak, aki éppen elfogadja, hogy meleg. Ez már csak hab volt a tortán.

A csehországi túra után már elfogadtam magamat. Így segített a sport, és egy csapat abban, hogy megbarátkozzak a melegségemmel.

Egy apró, pici dolog maradt hátra, a coming out. Apró, pici dolog, ami heves szívdobogással, gombóccal a torokban és a fejben újra és újra lejátszódó beszédekkel társul, hogy milyen lesz, amikor elmondom a szüleimnek vagy úgy egyáltalán valakinek. Nem részletezném, mert aki készül rá vagy már túl van rajta, nagyon is jól tudja hogy mennyire idegőrlő élmény, de azt, hogy kérdés nélkül, azonnal elfogadtak a szüleim, sosem fogom tudni elfelejteni, és a mai napig meghatódom, amikor rágondolok. Nagyon jól tudom, hogy a szerencsések közé tartozom, akik elfogadásra találtak családi körben, és csak remélni tudom, hogy egyre több pozitív kimenetelű történetről hallhatunk majd.

Ezen felbuzdolva, fél év múlva posztoltam a Pride felvonulásról, amin nagy lelkesen kijelentettem, hogy mennyire fantasztikus hogy idén a közösségemmel ünnepelhetem ezt a csodálatos napot. Ezt megdobtam egy hastaggel, ami azt írta, hogy “így kell bejelenti közösségi médián hogy meleg vagyok”. Izgatottan és félve vártam a reakciókat. Pár like-ot kaptam rá, de a 700 ismerős közül, aligha jött rá válasz. Gondoltam, nem baj, én büszke vagyok arra, aki vagyok és vártam hogy mi lesz a csapatom reakciója. Mielőtt találkoztam volna velük, volt egy apró kitérőm Angliába és onnan hazatérve, edzésen a következő kérdés fogadott: “találtam-e helyes fiút magamnak odakint”. Úgy tűnik, hogy hazánkban ha a Pride-ról posztolom, hogy a közösségemmel ünnepelek, az nem eléggé nyomatékosítja a tényt, hogy “hahó nagyvilág, meleg vagyok”. Nem tudom, hogy ennyire tabu lenne-e a téma vagy sem, de elgondolkodtató az biztos. Ha valaki ignorálni akarja a posztom lényegét, tegyen úgy, a lényegen nem változtat, hogy a saját nememhez vonzódom és ez a tény kint van a nagyvilágban.

Mindez nem törte meg a büszkeségem és nyíltan vállalom önmagam. Sosem voltam boldogabb, mint most, amikor szemtelenül önmagam vagyok. Mindenkit csak buzdítani tudok, hogy lépje meg a coming outot, mert annál fenomenálisabb érzés nincs, mint amikor a lelked szabad.

A valóság viszont ennél árnyaltabb, magyarázatot kíván, hogy ez a cikk kivételesen miért kép és név nélkül jelent meg: "Tudom, hogy azt írtam hogy mennyire nyílt vagyok, de folyamatosan ott mászkál a fejemben, hogy mi van, ha valaki megtalálja a cikket és kipattan egy pletykahullám körülöttem, és emiatt támadás ér engem. Sajnos, ennek a realitása valós és a legutolsó dolog amire vágyom az az, hogy egy cyber bullying-nak kitegyem magam és a szeretteimet. "

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat

Szerző