Norvégia sok mindenről híres, például a gyönyörű fjordokról, a csillogóan fehér hóról vagy a viking legendákról, de a vibráló társadalmi életről nem. Ezért is voltunk nagyon felvillanyozva, amikor hallottuk, hogy lesz egy nemzetközi filmfesztivál Trondheimben március elején. És valóban szuper volt, pusztán közösségi élményként is és LMBTQ+ szemmel nézve is.
A Kosmorama nemzetközi filmfesztivál, amelynek mottója: „több perspektívából látni a világot”, gyakorlatilag a magyar Verzió nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm-fesztiválhoz és a BIDF-hez hasonlítható, legalábbis bennünk nosztalgikus érzéseket keltett. A Kosmorama azonban jóval idősebb mindkettőnél: 2005. óta működik Trondheimben. Egy héten keresztül több mint 80 filmet (játékfilmeket és dokumentumfilmeket vegyesen) lehet megnézni az esemény keretein belül.
Kellemes meglepetés volt, hogy a nyitófilm LMBTQ+ témájú, ráadásul nem valami közel-keleti, kelet-európai, afrikai, vagy egyéb távoli ország problémájával szembesített, hanem a helyi, norvég valóságnak tartott tükröt. A film címe önkritikusan: A norvég álom. Természetesen nem örülök neki, hogy az LMBTQ+ tematika megint a „kihívás” és „áldozat” narratívához kapcsolódik, de azt felemelő látni, hogy még olyan kultúra is, amelyik kifejezetten nyitott és progresszív LMBTQ+ jogokat illetően, képes a kritikus önreflexióra és nem a szomszédba megy hibákat keresni. Az is sokat elárul a norvég közéletről és oktatásról, hogy a film rendezője a trondheimi egyetem oktatója (- Anna büszke, hogy itt dolgozik).
A fesztivál leszbikus témájú filmjeiből kettőt sikerült megnéznünk, és mindkettő maradandó élmény volt. Az egyik egy brit játékfilm volt, a Blue Jean. A történet a ’80-as évek végén játszódik Nagy-Britanniában, ahol épp a jelenlegi (!) magyar „pedofil törvényhez” nagyon hasonló rendeletet vezet be a Thatcher-kormány: nem lehet a heteroszexuálistól eltérő értékeket népszerűsíteni az iskolákban. A főszereplő Jean fiatal tanár, aki a helyi meleg-bárban tölti estéit leszbikus barátaival és párjával, de az iskolában nem vállalja fel identitását. Egyre nehezebben viseli a kettős nyomást, egyrészről a heteroszexuális párválasztást siettető családjától és kollégáitól, másrészt a szabadabb életet és nyíltabb felvállalást igénylő barátnőjétől és baráti körétől. Mikor egy leszbikus diák érkezik az osztályába, választás elé kerül: hogyan tud vagy tud-e egyáltalán példát mutatni ennek a fiatal lánynak.
A történet és a szereplők ábrázolása realisztikus volt, ugyanakkor nem depresszióba kergető. A küzdelem nagyon is ismerős lehet számunkra, ami nyilván olyan szempontból szomorú, hogy Magyarország megint / még mindig itt tart. De reményt is tudott adni a film: lépésről lépésre nem elképzelhetetlen a haladás, és a közösség sok erőt tud adni az egyénnek, még akkor is, amikor kilátástalannak tűnik a helyzet.
A másik film, ami említést érdemel, egy svéd-belga-norvég dokumentumfilm, a Nelly & Nadine. Annak idején az egyik kedvenc leszbikus témájú filmem a ’99-es Aimée & Jaguar volt, ezért amikor megláttam a programban ezt a, szintén két női nevet tartalmazó filmcímet és az is kiderült, hogy ez is II. világháborús történet, gondoltam, ez a sors keze. Bevallom, még így sem számítottam ennyire gyönyörű filmre.
Ez a dokumentumfilm egy, a ravensbrücki koncentrációs táborban szövődő, majd 20 éven keresztül be is teljesedő szerelem története. Nelly egy belga énekes volt és két gyerek anyja, míg Nadine egy kínai-spanyol ügyvéd és a párizsi leszbikus-feminista írói kör tagja volt, amikor elfogták. Ravensbrückben ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Pár évvel a háború után Venezuelába költöztek együtt és ott éltek Nadine haláláig a ’70-es években. Nelly lánya és unokái nem tudtak semmit erről; annak ellenére, hogy rendszeresen látogatták Nelly-t Caracasban, senki nem kérdőjelezte meg, miért él vele Nadine.
Már egyikük sem él, de a történetük szerencsére mégsem veszett el: Nadine sokat fotózott és kamerázott, Nelly pedig sokat írt, ezért rengeteg dokumentum maradt fenn közös életükről. A filmes stábnak köszönhetően gyakorlatilag a szemünk előtt bontakozik ki a fogság, a szerelem, a vágyakozás és a boldog élet Caracasban, ahogy Nelly unokája, az ötvenes éveiben járó, észak-franciaországi farmon élő Sylvia olvassa a naplóbejegyzéseket és nézi a felvételeket. Végigkísérjük, ahogy felfedezi és feldolgozza a titkot, hogy nagymamája háborús hős és ellenálló volt, valamint leszbikus is, aki odaadóan szerette azt a férfias külsejű, kínai származású ügyvédnőt, akit a család csak Nadine-ként ismert.
A Blue Jeanhez hasonlóan a szereplők ábrázolása hiteles volt a Nelly & Nadine-ban is: nem egydimenziós karakterek, hanem valódi emberek bontakoztak ki előttünk. Emberek, akik elgondolkoztatnak, inspirálnak és arra sarkallnak, hogy jó erősen megöleljük azt, aki ott ül mellettünk – ideális esetben a szerelmünk :).
