Június 6-án, péntek este az Akvárium Klub NagyHalljában, a hazai kulturális élet szereplőivel és az LMBTQ-közösség aktív képviselőivel karöltve, hivatalos megnyitó keretében elindult a 30. Budapest Pride Közösségi Fesztivál. A fesztivál idei szlogenje “Itt(hon) vagyunk!”, mely kifejezi, hogy az LMBTQ-emberek a magyar társadalomnak ugyanolyan szerves részei, mint bármely más polgártársunk. “Történelmünkben és kultúránkban helye volt, van és lesz az LMBTQ-közösségnek, mely a gyakran elhangzó vádakkal ellentétben nem egy nyugatról importált ideológia terméke, nem propaganda, hanem olyan emberek sokasága, akiknek szexuális orientációja vagy nemi identitása eltér a többségi társadalomtól, de ezen túl ahhoz hasonló nehézségekkel és örömökkel találkoznak az életük során, mint bárki más.” Valamint ezzel a szlogennel arra is rá szeretnének mutatni a szervezők, hogy az LMBTQ-közösség nem urbánus jelenség, ahogy a Budapest Pride a tevékenységei által sem csupán a nagyvárosi LMBTQ-emberekhez kíván szólni. LMBTQ-emberek ugyanis mindenhol élnek, születhetnek tanyára, zsákfaluba és nyüzsgő nagyvárosba egyaránt.
A megnyitón a qLit több képviselője is részt vett. A sok fontos és inspiráló beszéd között Kupihár Rebeka költő csodálatos szavai olyan húrokat pendítettek meg mindannyiunkban, hogy az esemény után azonnal elkértük a beszédet, hogy mindenkivel megoszthassuk, akinek nem volt lehetősége meghallgatni. Olvassátok, aztán pedig rohanjatok a könyvesboltba Petri-díjas kötetéért, “A heterók istenéhez”-ért.
16 évesen utaztam először külföldre egyedül. Ezt követően, mint más az alkoholra vagy egyebekre, rászoktam az utazásra, szenvedélyemmé vált az összevendéglátózott párezer forintokból bejárni, bestoppolni, függőágyazni Európát. Sok alkalommal kellett prezentálnom az országomat, magyarázkodni miatta, hogy „én nem olyan magyar vagyok”, vagy szégyenkezni, „igen, tényleg igaz” ez vagy az a hír rólunk. Nagyon sok mindent köszönhetek annak, hogy ilyen sok lehetőségem volt utazni. Külföldön estem először szerelembe. Külföldön mertem először felvállalni, hogy igen, egy nőbe vagyok szerelmes. Akkor éppen fülig és reménytelenül. Idegen nyelveken tudtam megerősödni annyira, hogy hazatérve az Eger melletti kistelepülésre, ahol felnőttem, el merjem mondani a hozzám legközelebb állóknak, hogy mi a helyzet velem. Idegen nyelven jutottak el hozzám olyan történetek, amikben magamra ismertem. Idegen nyelven írtam verseket, mert magyarul azt éreztem, nem legitim, nincsenek szavak az élményekre, amiket szeretnék kifejezni.
Nem volt tehát váratlan, amikor sok év tépelődés, panaszkodás és halogatás után úgy döntöttünk a volt párommal, hogy külföldre költözünk. És azt hiszem, nem lélegeztem fel azóta sem olyan jólesően, mint a Fekete-erdő egy eldugott falujában. Konkrétan hallani lehetett, ahogy legördül a kő a mellkasomról. Hogy igen, én nem vagyok felelős azért, ami itt történik. Itt nem vagyok állampolgár. Nem olvastam hazai híreket, és minden erőmmel azon voltam, hogy németül, a helyi dialektusban minél hibátlanabbul és akadálytalanabbul fejezzem ki magamat. Lett adószámom, nyugdíjbiztosításom, bankszámlám, néztem a csodaszép azonos nemű párokat a helyi újság lapjain, a hirdetőtáblákon, orvosi rendelőben. Szakmai munka, előléptetés, és a szakítást követően még szerelmes is tudtam lenni. Természetesen nagyon nehéz is volt, sok sebet szereztem. Nem akarom rózsaszínre festeni, mégsem volt logikus lépés az, hogy hazaköltözzek. Logikus nem volt, de értelmes igen. A saját szempontomból és életemből nézve értelmes. Nagyon örülök azoknak, akik megtalálják magukat egy biztonságosabb országban, és őszintén sajnálom, hogy sokaknak gazdasági, biztonsági vagy bármilyen egyéb okból nem is opció az, hogy hazaköltözzenek.
Éreztem, hogy abban az országban tovább tudnék élni. Tovább lennék egészséges. Magabiztosabb lennék, szabadabb. De németül álmodtam, és észrevettem, hogy felejtem el a magyar szavakat, és éreztem a lehetetlenségét annak, hogy a szerelmemet egy idegen nyelven becézzem.
2024. augusztus elején léptem át a velem egyidős Citroen Berlingoval az országhatárt, benne minden, de tényleg minden cuccommal. Jöttem haza. A ruháim, a bikinitől kezdve a sízokniig, a biciklim, serpenyők, matrac.
Átértem a határon, M7-es, az autó fogni kezdte a jelet, elindult talán a Kossuth Rádió. Gyűlöletbeszéd. Hallgattam a négy szakértő férfit, gúnyolódtak, megszégyenítettek éppen valakit a mássága kapcsán, és közben olvastam az ismerős településneveket: Oltárc, Becsehely, Zalakomár. Zuhogtak rám a rádió szavai és zuhogtak rám az otthonos, kedves helységnevek az ismerős zöld táblákról. Végre, magyar szavak. És folyni kezdtek a könnyeim, a velőmig hatott a felismerés, hogy engem itt nem várnak, engem itt gyűlölnek és mégis itt van minden, ami ismerős, ami kedves a számomra; hogy éppen nyilvánosan megszégyenítenek valakit, aki hozzám hasonló és közben taposom a gázt és 130-cal megyek, megyek afelé, amitől félek, afelé, amitől elmenekültem – és jogosan menekültem el –, afelé, amitől lehet még el fogok menekülni egyszer.
Hazaérkeztem. Itthon vagyok. Szóval ilyen hazatérni. Megrendülten, libabőrösen, könnyesen, nem volt még egy ilyen hallgatója annak a színvonalas adásnak, az biztos. És bármilyen groteszk is, biztos voltam benne, hogy jó döntést hoztam. Itt vagyok, teljesen megtörten, fáradtan, albérlet és munka nélkül, de érzem és hallom, hogy szükség van itt rám. A Napnál világosabb, hogy szükség van mindannyiunkra, akik bármilyen gyengének tűnő eszközökkel is, de küzdünk azért – szavakkal és cselekedetekkel – hogy megteremtsünk valami jobbat, valami élhetőbbet.
Azt hiszem, ekkor nőttem fel igazán.
Megérkezett hozzám, hogy felelős vagyok és felnőtt vagyok; a szónak a legszebb, legnemesebb és legszabadabb értelmében. És ez hozott haza. És tényleg haza hozott. Mert tudom, hogy külföldön élni jobb lenne. Szülni jobb lenne. Nyugdíjba menni jobb lenne. De mégis, itt van értelme az életemnek, és nézzétek el az arcátlanul nagy szavakat: de itt van jelentősége. Tudom, hülyeség, tudom, ez a pálya lejt, egyértelműen, amióta eszmélni tudok, ez a pálya egy irányba lejt. Süllyed ez a hajó, tudom, hogy süllyed, de ez a kedvenc hajóm a világon. És azt hiszem, inkább toldozom-foltozom a maradék kezemmel a lékeket ezen a hajón, mint hogy egy másik hajóban evezzek vagy sodródjak egy olyan homályos cél felé, amit nem érzek igazán a sajátomnak. És szeretnék, nagyon szeretnék ott lenni, amikor ezek a szakértők, akik megszólaltak a rádióban, revideálják a nézeteiket. Amikor kínos lesz mindaz, amit mondtak. És tudom, hogy ez azzal kezdődik, hogy kézbe veszem a tollamat és kinyitom a számat. És persze kinyitom a fülemet és kinyitom a mellkasomat. Hogy nyitott maradok mindarra, ami érkezik felém, függetlenül attól, hogy kitől.
Naiv, tudom, nagyon naiv, de hiszek benne. Szeretnék ott lenni, amikor a gyűlöletbeszédet már nem érti senki, már nem beszéli senki. Nem azért, mert óvatoskodva ügyel mindenki, hogy PC legyen, hanem mert zsigerileg értjük és érezzük, hogy a szavainknak hatása van. Nem csak bántó és fenyegető, hanem gyógyító, gyógyító, gyógyító hatása is.
Mert látszólag ugyanazt a nyelvet beszéljük, mert annyi féle közös vonásunk, közös élményünk és közös tudásunk van. Azokkal is, akikkel nem értjük egymást. És hiszem, hogy a gonoszság mögött is van olyan megbújó szükséglet, félelem vagy bizonytalanság, ami emberi, ami érthető. Akkor is, ha az, ahogyan a világban megnyilvánul, elfogadhatatlan. És szeretném, ha megértenénk, ha meghaladnánk. Együtt. Mert nem hiszek az egyszemélyes dolgokban. A közösségi dolgokban hiszek. Amilyen a Pride is.
Van egy dolog, ami sokszor eszembe jut, ha nagyon kilátástalannak látom a jövőt. Lehet élhetetlenné tesszük a bolygót, lehet, hogy diktátorokat választunk meg újra és újra, lehet, hogy mindig automatikus lesz a félelem, amit a rendőrök láttán érzek. De bármilyenek is a rendszereink, bármilyenek is az életkörülményeink, a lehetőségünk a szeretetre ugyanakkora. A szükség a szeretetre pedig egy elnyomó és megfélemlítő rendszerben még nagyobb. A körülményektől függetlenül, mindig lesz tér a világban arra, hogy jók legyünk egymáshoz, hogy tegyünk egymásért valamit.
Itt vagyunk. Itthon vagyunk. Annak minden következményével és kockázatával együtt.
Akkor is, ha nem látnak minket szívesen. És mindazok is itt vannak itthon, akik nem látnak minket szívesen. Használjuk, használjuk ezt a szelíd és radikális hatalmat, amink van, nekünk, akik megtanultunk beszélni, olvasni és írni. Használjuk ezt arra, hogy megértsük egymást. Akár itt élünk, akár határon túl. Olvassunk, kérdezzünk, beszéljünk, írjunk, és lehet, először csak szavakban, de tegyük ezt egy olyan országgá, amiben nem egymásnak ellentmondó dolog a kokárda és a szivárvány, a hit és másság és ahol a gyűlöletbeszéd egy holt nyelv.
A borítókép forrása: telex.hu
