"Mire az ember elmúlik 30, azt hiszi, ismeri már saját magát: mit szeret, mit nem szeret, mi inspirálja, mi mozgatja. Én bezzeg ott álltam 36 évesen, és ráébredtem, hogy egyáltalán nem ismerem magam. Mindenem megvolt, amiről azt gondoltam, hogy tökéletes tőle az életem. Hozzámentem a legjobb barátomhoz, volt két gyönyörű, egészséges, jófej gyerekünk, sikeres karrierünk és szép otthonunk.”
Saját identitásunk megélésében, önmagunk keresésében, a coming out meglépésében illetve mindezek nehézségeiben nem létezik verseny. Mindenki a maga módján a maga démonjaival küzd a lehető leghatásosabban. Azzal azonban egyetérthetünk, hogy boldog(nak tűnő) házasság, csodálatos gyerekek után, hatalmas erő kell felállni, és új életet felépíteni, melyben teljesnek érezzük magunkat. Melissa Raney saját bőrén tapasztalta mindezeket, érzéseit, félelmeit pedig a CNN cikkében osztotta meg, amely bátorságot és támogatást nyújthat, a hasonló cipőben járó LMBTQ+ embereknek.
Az életem örökre megváltozott egy egyszerű Google keresés után 2016 novemberében. Épp előtte láttam, ahogy Kate McKinnon előadja a “Hallelujah” c. dalt a TV-ben, és felfedeztem, hogy leszbikus. Sokkolt a dolog, mert egyáltalán nem illettek rá a rémes sztereotípiák, amikkel a médiában találkoztam. Gyorsan kijelentettem, hogy ő az új “girl crush”-om. Ám ennél többről volt szó.
Ráébredtem, hogy igazi kapcsolatot akarok egy olyan nővel, mint ő, de iszonyatosan éreztem magam már a puszta gondolattól is, hiszen hűséges feleség voltam. Hogy lehet, hogy nem tudtam? Harmadikban volt először "pasim”. Addigra már adottnak vettem, hogy heteró vagyok. Hogy lehet ezt visszacsinálni, miután több, mint 20 évig pasikkal járt valaki? Majd’ két évbe telt kiokoskodni, hová is esek én a szexuális orientációk spektrumán.
Volt egy részem, ami eddig nem élt. Azzal, hogy nem hagytam ezt a részemet élni, én magam is lassan haldokoltam.
Szertefoszlik egy élet
Ha az ember később bújik elő, annak megvan az ára. A következő néhány hónapban ezt az árat naponta megfizettem. Olyan volt, mintha egy filmet néznék saját magamról, de nem tudnám irányítani a történéseket. Minden szétesett.
Mindent megtettem, hogy lassan beavassam a férjemet. Viszont sok érzésemet inkább magamban tartottam, hogy ne okozzak fájdalmat neki. Ő próbált támogatni engem, de szüksége volt válaszokra is. Nyugtalan volt, félt a bizonytalanságtól a közös jövőnket illetően. Többször is megkérdezte, hogy leszbikus vagyok-e. Képtelen voltam válaszolni erre a kérdésre, mert tudtam, mit jelentene a válasz. Egyre csak vártam azt a pillanatot, amikor végre rájövök, hogy már nem vagyok meleg, hogy leállíthassam az egészet. A családom darabokra hullott, és én nem tudtam megállítani. Örlődtem, és kétségbeesetten kerestem valakit, aki megért. Átgugliztam a netet az enyémhez hasonló történetekért. Nagyon kevés volt belőlük, és egyikből sem látszott, mennyire nehéz lesz az előttem álló út.
2018 elején külön költöztünk a férjemmel, hogy kicsit több levegőhöz jussak. Kevesebb időt tölthettem a gyerekeimmel, mert megosztottuk a gyerekek felügyelét. Lassan felemésztett a gyomromban lévő görcs, a szégyen, hogy azért rúgom fel a házasságomat, mert meleg vagyok. Nem tudtam enni, a súlyom napról napra csökkent.
Nem tudtam, hogyan mondjam el a konzervatív, tősgyökeres Georgia-i szüleimnek, hogy a korábban szépségkirálynő lányuk felrúgja a házasságát, mert leszbikus. Nagyon közel állok a szüleimhez – anyukámmal szinte minden nap beszélek telefonon. Először a nővéremnek mondtam el. Nem volt elég bátorságom hozzá, hogy kimondjam a szavakat, a címke, hogy leszbikus vagyok, túl sok volt a lelkemnek akkoriban, úgyhogy küldtem neki egy SMS-t: “nem vagyok heteró.”
Tökéletes válasza volt rá: megkérdezte, hogy vehet-e egy Pride zászlót, és felajánlotta, hogy elmondja a szüleimnek. Aznap a két legmegnyugtatóbb SMS érkezett a szüleimtől, amiket valaha kaptam. Addig nem is voltam tudatában, mennyire fontos, hogy elfogadjanak a szüleim. Felnőtt nő vagyok, és teljesen független tőlük, mégis szükségem volt a szeretetükre és elfogadásukra.
A valódi énem megélése
Az, hogy elmondtam a családomnak, még nem volt az út vége. Végre megértettem, ki vagyok és szégyelltem a választ. A szégyen azután kezdett csökkenni, miután találkoztam más nőkkel, akik az előbújás folyamatának különböző fázisaiban voltak. Mások tapasztalatait hallgatni olyan volt, mintha a saját történetemet hallanám: fantasztikus férj, nagyszerű gyerekek, a tökéletes élet, amire szinte minden nő vágyik.
Most igyekszem kialakítani egy új életet, amiben jut hely a volt férjemnek és a gyerekeimnek is. A családunk szerkezete másképp néz ki, mindketten új kapcsolatban élünk, és olyan partnereket találtunk, akik megértik annak a fontosságát, hogy mind a ketten jelen legyünk a gyermekeink életében. Idén, újév napján, előbújtam a közösségi médián. Néha, ha megosztjuk a nehéz pillanatainkat, az mások nehéz pillanatait is egy kicsivel könnyebbé teheti.
Hatalmas részem volt az, ami nem akart leszbikus lenni. Szerintem nehéz lenne olyan 30 feletti meleget találni, aki még soha nem érzett így. Másrészt, a fiatalabb generációnak már jobb a helyzete. Amikor tavaly elmondtam a gyerekeimnek, hogy ha anya megint megházasodik, akkor egy nővel házasodik majd össze, a legkevésbé sem akadtak fenn rajta.
Mindeközben nagyon jó lett volna tudni, hogy amikor kijövök ebből az egészből, minden teljesen jól végződik majd. Szeretném, hogy aki elolvassa a történetemet, tudja: teljesen rendben van annak lenni, akinek lennünk kell, mindegy, hány éves vagy, amikor végre megismered, és közben megszereted önmagad.
