Born this way sorozatunk újabb darabja Ibolyától. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.
Ibolya (5), 1994
A képen öcsém és én vagyok 1994 környékén. Egészen tinikorunkig közel álltunk egymáshoz, pedig nagyon különbözőek voltunk - ő mindig szeretett a figyelem középpontjában lenni, én inkább visszahúzódó voltam és szégyenlős. Ő inkább a fiús játékokat szerette, én viszont a babázásért voltam odáig, de mindig találtunk megoldást arra, hogy együtt tudjunk játszani.
Hatalmas Barbie-kollekcióm volt, amire nagyon büszke voltam, de ahelyett hogy kértem volna egy fiúbabát, inkább rövidre nyírtam az egyik lány haját, fiúsabb ruhákat adtam rá, és onnan kezdve ő volt a herceg a történetekben. Egyik szülinapomon a szüleim megleptek egy valódi Ken babával, de nem azt a reakciót kapták, amire számítottak. Zokogva dobtam a sarokba és látni sem akartam, (ami így visszagondolva elég szimbolikus). Ezt leszámítva nem igazán történt olyan dolog gyerekkoromban, ami arra utalt volna, hogy felnőve nem a fiúk fognak érdekelni.
Tizenvalahány évvel később találkoztam először olyan lánnyal, aki jobban vonzott és érdekelt, mint bármelyik fiú, akivel valaha is együtt voltam. Akkor a helyére került bennem minden. Akkor értettem meg, hogy miért éreztem addig, hogy a langyos lábvíz is forróbb, mint a korábbi kapcsolataim. Addig értetlenül álltam minden előtt, és nem értettem mi is az a mindent elsöprő szerelem, amiről a filmek, könyvek és a barátaim meséltek. Felszabadító érzés volt végre megtapasztalni. Bár kapcsolat nem tartott sokáig, de állati jó érzés volt, hogy végre rájöttem, ki is vagyok valójában.
Kicsit tartottam a családom reakciójától - addig halasztgattam, hogy elmondjam nekik, amíg csak lehetett, ami nem volt nehéz, mert többezer kilométer választott el tőlük. Amikor lett egy komoly kapcsolatom úgy döntöttünk, hogy hazalátogatunk. Tudtam, hogy nem lapíthatok tovább. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki, mert, bár tisztában voltam vele, hogy a szüleim nyitottak, nem tudtam, hogy valójában hogyan reagálnak majd.
Azt azonban tudtam, hogy az öcsémnek akarom elmondani először - bár a kommunikációnk általában nem volt több, mint cuki állatos képek küldözgetése, kizártnak tartottam, hogy rosszul végződjön a beszélgetés. Vettem egy nagy levegőt, és minden felvezetés nélkül elküldtem neki, hogy összejöttem egy lánnyal, amire csak annyit válaszolt, hogy “Hallod, én is!”. Ezután ő volt az, aki végighallgatta az összes aggodalmamat arról, hogy vajon hogyan fognak reagálni a többiek. Miután megtörtént a coming out, igaz, nem annyira ideálisan, mint azt én elképzeltem, ő nyugtatott meg, hogy idővel minden rendben lesz.
Annak ellenére, hogy már nem állunk egymáshoz annyira közel, mint amikor a kép készült, és néha hetek is eltelnek anélkül, hogy beszélnénk egymással, megnyugtat az, hogy tudom van valaki a családomban, aki feltétel nélkül elfogad és kiáll mellettem, értem.
