Kisvárosban leszbikusként élni nehéz. Kisvárosban, extrém külsejű leszbikusként, konzervatív idős emberekkel főállásban dolgozni, még nagyobb megpróbáltatás lehet. Legalábbis a sztereotípiák alapján - és valljuk be, elsőre bárki ezt gondolná.
Ismerjétek meg Lilit, és az ő rendhagyó mindennapjait, aki a fentiekből mindent megcáfol.
"Világ életemben nyíltan vállaltam a leszbikusságom. Természetesen nem ezzel nyitok egy beszélgetésnél, sőt, ameddig nem kérdezik, addig nem is utalok rá. Talán ez is a titka annak, hogy nyílt negatív diszkrimináció nem nagyon ért életem során. Elsősorban a személyiségem próbálom elfogadtatni az emberekkel.
Ha a közhiedelem szerint nézzük, mondhatni többszörös hátrányban szenvedek: alapjáraton a külsőm sem átlagos, erre jön a leszbikusságom, majd a szakterület amelyen dolgozom, az meg már csak hab a tortán, hogy egy határmenti, körülbelül 7000 fős városban élek.
Az emberek általában megrökönyödnek, ha elmondom mi is a munkám. Nehéz elképzelni, hogy egy kék hajú, fültágítós, piercinges, agyontetovált lány, aki ráadásul leszbikus, hogyan dolgozhat idősekkel.
Az igazság az, hogy sokáig én sem tudtam elképzelni, hogyan fog működni, viszont tényleg ezt szerettem volna csinálni. Kitűnő tanuló voltam, de mai napig emlékszem, hogy mennyire féltem az első gyakorlattól. Aztán hamar rájöttem, hogy ez nekem jól megy, szerettek az ottani dolgozók, és ami a legfontosabb, szerettek a lakók. A dolgozók körében világos volt, hogy meleg vagyok, és néhány lakó is tudta, na meg volt olyan ellátott is, aki egy az egyben fiúnak titulált, de ezen nem lepődtem meg.
Jelenleg 24 éves vagyok, 4,5 év szakmai tapasztalat van mögöttem, 2 év szakellátásban – iskolai gyakorlat keretein belül – 1,5 év házi segítségnyújtásban, és 1 év idősek klubjában, ahol jelenleg is tevékenykedem.
Gyakorlati éveim során az orientációm nem került előtérbe, annál inkább a külsőm, hisz valljuk be, nem mindennapi jelenség egy extrém stílusú emberke az idősek otthonában. Hátrányom ebből nem származott, talán csak egy kis plusz munka volt az ellátottakkal kapcsolatban. Volt, akit kimondottan érdekelt, és kiszínezte a fekete-fehér tetoválásaim, de volt olyan is, akivel hetekig tartott megtalálni a közös hangot. A házi segítségnyújtásban kialakul egy erős kapocs a kliens és gondozott között. Ez nagyon nehéz volt, hisz nem akartam a képükbe tolni, hogy meleg vagyok, viszont sokszor feljött a kérdés, van e férjem, gyerekem.
Ilyenkor az esetek többségében nem mondtam igazat, ami nem volt jó érzés. Mérlegelnem kellett, hogy a saját lelkemmel számolok el, és őszinte leszek, ezzel okozva pár álmatlan éjszakát egy 80+ éves néninek, vagy inkább hazudok, és lerendezem ezt saját magamban. Számtalanszor szorult a hurok, mikor kifogtam egy mélyen vallásos klienst, és naponta kaptam a különböző igéket.
A 1,5 év alatt sok klienssel találkoztam, ebből egy volt, akinek elmondtam, mert látott engem az akkori párommal és rákérdezett. (Persze volt egy aranyos szomszédja is, aki az első látogatásom után szinte azonnal szaladt át, hogy közölje, mi a helyzet velem.) Vele nagyon erős kapocs alakult ki közöttünk, és mai napig melegséggel tölt el, ha rágondolok. Ha esetleg valamelyik kollégámat helyettesíteni kell, akkor én szoktam kimenni, és az első kérdése egyből az, hogy ,,na, és van barátnőd?” – ezt egy 80+ éves nénike szájából igazán különös érzés hallani.
Miután átkerültem az idősek klubjába ott már teljesen más volt a helyzet. Elég sok tag tudja rólam, hogy meleg vagyok, de soha nem beszélünk róla. Teljesen más a megítélésem az alapellátásnak ebben a formájában. Itt bennem a fiatal, életvidám lányt látják, és nem azt, hogy mi az orientációm, hogy nézek ki. Igénylik az én bohókás jellemem, szeretik, ha viccelődöm velük, és sokszor mondják, hogy nagyon örülnek, mert színt viszek az életükbe. Ez nagyon jó érzés, és nagyon örülök, hogy ilyen munkám van, ahol nemcsak szeretetet adhatok, hanem kapok is.
Sőt, a munkahelyem nyitottságát mi sem bizonyítja jobban, mint a vezetőm, aki kedvesen érdeklődött az életemről, van-e barátnőm, stb. amikor a cikk megjelenéséről szóltam neki.
Ha negatív megjegyzéseket, esetenként degradáló mondatokat kapok, az sokkal inkább kívülállóktól származik, mintsem az idősektől. Abszurdnak tűnik, hogy egy idős ember, akiről azt feltételezzük, hogy erősen konzervatív vagy nagyon vallásos, képes kezelni a leszbikusságom, de egy nála jóval fiatalabb, aki más környezetben nőtt fel, már kevésbé elfogadó. Volt arra is példa, hogy hozzátartozótól kaptam igazán csúnya szavakat, miközben az ellátott annyira ragaszkodott hozzám, hogy nem is akart más gondozót.
Volt olyan kliensem, aki nehezen fogadott be, de soha nem volt olyan, akivel végül nem találtuk meg a közös nevezőt, viszont számtalan olyan kívülálló ember van, aki továbbra is negatívan áll hozzám, csupán azért, mert nem olyan vagyok, mint ő. A sors fintora, hogy egyszer pont egy ilyen ember hozzátartozója került a klienskörömbe, mondanom sem kell, gyorsan megváltozott az ő véleménye is.
Megtanultam kezelni azokat az embereket, akiknél a leszbikusság tabu, (sőt, tisztában vagyok vele, hogy az ő gyerekkorukban - egyes családokban még most is - a melegségért kitagadás járt).
Sosem fogom megérteni a gyűlölködést, de képes vagyok elfogadni az enyémtől különböző véleményt, ha azt tisztelettel fejezik ki. Mióta elkezdtem TikTokra (@hjdll) és Instára (hjdll) tartalmakat gyártani, azóta jöttem csak rá, hogy mennyire bántóak tudnak lenni az ismeretlen emberek. Végezetül, ha a 86 éves Feri bácsi, aki a TV-t leköpte, amikor csókolózó azonos nemű embereket látott, de mióta megismert engem, azóta kikéri magának, ha valaki a buzi szót használja, akkor a fiatalabb, értelmes embereknek sem lehetetlen."
(A borítóképen Lili és a nagymamája látható.)
