Székely Krisztát sokan ismerhetitek színházi rendezései miatt, vagy pedig a 2017-es Budapest Pride megnyitón mondott beszédéből, ahol nyilvánosan coming outolt melegként. Hosszú utat járt be: 18 éves koráig balerinának tanult Budapesten, négy évet élt Ázsiában, aztán az RTL-nél dolgozott, majd 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendezőként, azóta a Katona József Színház tagja. Most minden kérdésemre nyíltan válaszolt, és életében először mesélt arról, hogy ő hogyan jött rá, hogy meleg.
Figyelem! Az interjú 2019-ben készült, így nem feszegeti az elmúlt időszak témáit, mégis időtállónak ítéltük.
2019 márciusában felkerültél a legbefolyásosabb magyar nők közé a Forbes magazin listáján. Hogy élted meg?
Nagyon jól esik ez az embernek, meg reméli, hogy meg tud felelni neki. Úgy érzem, hogy felelőssége van a láthatóságnak, akármilyen társadalmi vagy művészeti kérdésben. Magyarországon művésznek lenni tulajdonképpen egy misszió, mert annyira nincs fókuszban a kultúra. Amikor van lehetőség a láthatóságra nagyobb közönség előtt, azt mindig fontosnak tartom. Ilyen értelemben nagyon örültem neki.
A nyilvános láthatóság felelőssége a munkában nyomaszt vagy inspirál?
Azt gondolom, hogy inkább inspirál. Ez egy része az életemnek. Amikor közéleti értelemben elkezdtem jelen lenni, akkor az egy döntés volt. Én boldogan mondok jó hangosan dolgokat, nem csak a színházban. Szóval nekem ez egyáltalán nem megterhelő.
Volt már olyan, hogy megbántad ezt a döntést?
Nem vagyok az a típus.
Hogy viseled a média érdeklődését, és azt, hogy ha szakmai vagy magánéleti kérdéssel keresnek meg?
Egyelőre elég jól tudok navigálni ebben az egészben. Vannak olyan dolgok, amiket visszautasítok, a bulvár nem része az életemnek. Nyilván szakmailag szívesebben nyilatkozom, mert a magánéletemről nem túl sok érdekeset tudok mesélni, azon a szenzáción túl, hogy egy nővel élek együtt. De amikor ezt a Pride dolgot elvállaltam, akkor azt is elvállaltam, hogy erről majd néha beszélnem kell. Tehát nem szoktam meglepődni, amikor erről kérdeznek, mert én magam vállaltam fel.
Neked egyáltalán nem okoz gondot nyilvánosan beszélni a melegségedről egy interjúban?
Gondot nem okoz. Inkább nevetségesnek érzem ezt az egész ramazurit, a szexuális orientációk körülötti hőzöngést. Miért nem lehet már lapozni? Ez néha szokott irritálni. Nem hiszem, hogy ez ekkora szenzáció pár száz kilométerre nyugatra. Itthon kell vinni még ezt az ügyet, és akkor most visszük.
Ha a magyar társadalom ennyire nem elfogadó, akkor nem érzed fontosnak mégis erről beszélni?
De, fontosnak érzem, különben nem csinálnám. Múltkor ültem egy gálán (a 2018-as SzuperWMN-díjátadó gála – a szerk.) egy nővel, aki a környezetszennyezéssel, klímaváltozással foglalkozik (Ürge-Vorsatz Diána klímakutató – a szerk.), a másik oldalon meg ott ült Szalai Kriszta, aki hajléktalanoknak segít. Én pedig azért ültem ott, mert meleg vagyok. Oké, bizonyos emberek szemében tök nagy dolog ezt felvállalni. Közben meg kívánom a magyar társadalomnak, hogy jussanak túl már ezen, mert tényleg nincs erről nagyon mit beszélni. De amíg ez nincs így, addig szerintem a közszereplőknek kutya kötelességünk ezt képviselni, láthatónak lenni, és megmutatni azt, hogy ez is egy élet. A melegek nem szörnyek, hanem emberek.
Hogy láttad 2019-ben Budapesten az LMBT közösséget?
Kint voltam Londonban télen egy csomót, és szemet gyönyörködtető volt az a sokszínűség, amit ott tapasztaltam. Álltam a karácsonyi vásárban, és egy hatvanas férfi házaspár kézenfogva válogatta az ajándékokat egy kis bódéban. Egy csomó dolog nyilván jobban működik nyugaton, és ez közhely. De szerintem a budapesti közösség nincs könnyű helyzetben, mert nem olyan országban élünk, ami az elfogadást promotálná, hanem ellentétes dolgokat promotál. És ez nem csak a melegség kérdésében veszélyes, hanem úgy eleve az életünkben. A toleranciaszint nem hiszem, hogy jó helyen van beállítva, és ezért nyilván a közösségnek a szárba szökkenése, a láthatósága is nehezebben működik. Szóval én a közösséget különösebben nem vádolnám semmiért, és nem gondolnám, hogy lehet ma Magyarországon ennél többet tenni. Nem annyira olyan itt most a hangulat. Ami azért baj, mert nem csak ebben a kérdésben lenne fontos toleránsnak lenni egymással, hanem úgy általában szuper lenne erre tanítani az embereket.
Nyíltan beszélsz a melegségedről, arról azonban nem szoktál mesélni, hogy korábban hogyan alakult ez benned. Ez egy tudatos döntés?
Nem kérdezte soha senki, magamtól meg nem gondoltam, hogy közzéteszek egy nyilatkozatot.
És hogyha megkérdezem, akkor mesélnél erről?
Boldogan. Nagyon egyszerű történet.
Hogyan indult, hogy jöttél rá?
Mindig is ez volt. Én már az óvodában is pontosan tudtam, hogy kikkel akarok kergetőzni. Aztán a pubertás időszakában minden érdekelt. Akkor voltak pasikkal is kapcsolataim, hosszú távúak is. Ezek nem töltöttek el engem szorongással, volt bennem érdeklődés, csak nem működött. De belül nem volt nagy fordulópont, vagy nagy felismerés. Inkább az volt, hogy én tulajdonképpen már egy meleg óvodás voltam.
Mikor mondtad ki magadnak, hogy „igen, meleg vagyok”?
Nagyon kicsi voltam még, vidéki ismerőseimnél voltam nyáron. Néztük a Dallas című sorozatot, amiben egy Lucy nevű fiatal lánynak volt egy pasija. Valamiért ez a fiú nem feküdt le vele. Ültek szomorúan az ágyon, a fiú nagyon le volt törve, Lucy nem értette, hogy miért nem történnek a dolgok. Egyszer csak azt mondta a fiú, hogy ő homoszexuális. Megkérdeztem a vidéki ismerősöket, hogy mi az a homoszexuális. Mondták, hogy amikor egy nő egy nőt szeret. Akkor a hét-nyolc éves agyammal ez egy aha-élmény volt. Neve lett annak, amiben én gyerekként teljesen természetesen mozogtam. Ez volt egy felismerési pillanat.
A fiatalkoromat a szabadság jellemezte. Nagyon sokáig nem akartam magam definiálni. Ha definiálnom kell ezt az időszakot, akkor mondjuk huszonöt éves koromig a biszexualitáshoz hasonló életet éltem. Szabadságra vágytam, nem arra, hogy bizonyos dolgokat kategorizáljak.
És huszonöt éves korod után?
Utána hosszabb távú kapcsolataim kezdtek alakulni. Egészen addig nem nagyon mentem bele kitartó monogám szituációkba. Utaztam, meg voltam őrülve a világért. De amikor visszajöttem, és szerelmes lettem, és együttélésre került sor, akkor az egy nővel volt. Amikor annak vége lett, a következő kapcsolatom is nővel volt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ez így maradt. Most már azt gondolom, hogy valószínűleg így is fog maradni.
A szüleidnek mikor mondtad el?
Nagyot változott az életem, amikor abbahagytam a klasszikus balettet. Nagyjából egy időben volt ez azzal, amikor a szüleim értesültek arról, hogy valószínűleg az életem nem lesz annyira egyenes és papírformaszerű, mint ahogy arra egy szülő vágyhat. Ez azért derült ki, mert akkor volt egy kapcsolatom egy fiúval, elkezdtem abból kifele jönni, és nem nagyon tudtak követni a szüleim. Annak drukkoltak, hogy életben maradjak, és rendben legyek. Akkor volt egy pont, amikor beszélnünk kellett erről. És akkor ezt fel kellett dolgozniuk. És feldolgozták.
Ez ennyire simán ment, hogy akkor ők „feldolgozták”?
Erről őket kéne megkérdezni. Én elhúztam Ázsiába, nem vettem részt ebben a dologban. Nem is nagyon vágytam rá. Erre se vágytam, hogy anyukámmal nagyokat beszélgessek erről. Olyan szintű életvágy volt bennem, hogy csak arra vágytam, hogy a saját utamon vágtassak. Úgyhogy eltűntem négy évre. Persze kommunikáltunk, de szerintem ők a munka nagy részét elvégezték ez idő alatt ezzel kapcsolatban. Amikor lenyugodtam, és aránylag definiálható életet kezdtem élni, akkor ők is megnyugodtak.
Azóta már beszéltek erről?
Persze, nálunk ezzel nincs semmi baj, nem romlott meg a viszonyunk. Nagyon intelligens szüleim vannak. Ők még jobb közegben vannak, de azért nekik is meg kellett ezt emészteni, fel kellett dolgozni. Ma már ez pozitív értelemben nem téma, teljesen természetes az egész.
Tapasztaltad-e előnyét annak, hogy leszbikus vagy? Például emiatt többet foglalkozik veled a média?
Abban csak reménykedni tudok, meg úgy is gondolom, hogy a szakmai előremenetelemnek ehhez nincsen köze. Az, hogy érdekes vagyok bizonyos kérdésekben, annak nem ehhez van köze, hanem ahhoz, amilyen vagyok. Lehetnék én leszbikus úgy is, hogy az egyáltalán nem érdekes, ha mondjuk szoronganék és nem beszélnék róla. De a személyiségemnek vannak bizonyos vonásai, amitől nyitott vagyok, amitől sok mindenben szívesen kiállok őszintén, inkább szerintem ebből származik előnyöm. Lehet, hogy ha nem lennék leszbikus, akkor is szívesen hallgatnának. Azt tapasztaltam magamon, hogy szívesebben nézek interjúkat tökös emberekkel. Ehhez nem kell melegnek lenni. Aki úgy vállalja be az életét, ahogy van, azt az emberek szívesebben hallgatják. Szerintem inkább ehhez van köze, de lehet, hogy van ahhoz is köze, hogy csámcsognak ezen a témán.
Belülről jön az, hogy ilyen nyíltan kiállsz ezzel, vagy volt ebben tudatos döntés?
Azt gondolom, hogy felelősséggel tartozom ezért a közösségért. Azokért az emberekért, akik nem feltétlenül az őskeresztény férfi-nő viszonyban találják meg a boldogságot. Az embert egyszerűen nem hagyja nyugodni az igazságérzete. Az embernek bizonyos dolgokról véleménye van, bizonyos kérdéseket fel akar tenni. Ez ugyanaz, amiért én rendezek.
Szerinted a színháznak kell-e a melegekről beszélnie, ezzel elősegítve az elfogadást a társadalomban?
A színháznak az a feladata, hogy mindenről beszéljen, ami a mai társadalmat érinti. Ilyenformán az is feladata, hogy erről beszéljen. Nem tudom, hogy a színház képes-e növelni egy társadalomnak a toleranciaszintjét. Azt gondolom, hogy nincsen ekkora hatása. Akkora hatása van, hogy beül pár száz ember, jó esetben őket el lehet gondolkodtatni, és ez mint egy vírus, el tud indulni az emberi kapcsolatok hálójában. De szerintem nem létezik olyan színházi előadás, amitől holnapra megváltozik a társadalom. Egy színházban azzal lehet megelégedni, hogy az a pár száz ember, akik aztán összeadódnak ezrekké és ezrekké, majd valamit esetleg továbbvisznek és másképp csinálnak. De hát az is nagyon nagy dolog, ha az ember egy-két életre hatással tud lenni, nem kell ennél többet akarni szerintem.
Az interjút készítette:Győrffy Zsófi
