Márciusi interjúnkkal a hónapban megrendezett nemzetközi nőnapra szeretnénk reflektálni az osztrák származású, ám Németországban élő Chriz szavain keresztül, aki az LBTQ+ nő-identitások sokszínűségéről beszélt.
Akkor vágjunk bele a nőnapi különkiadásba! Mondanál magadról pár szót, Chriz?
Az aktivista nevem Chriz, de a tudományos életben Christine M. Klapeerként ismernek. Jelenleg Brémában élek, de normális esetben minden hétköznap Göttingenbe utazom, mert a Göttingeni Egyetem Gender Programjában vagyok óraadó. Ausztriában nőttem fel, vidéken, egy nagyon konzervatív, katolikus és bántalmazó környezetben. Azt hiszem, már nagyon hamar elkezdtem lázadni a merev, heteronormatív nemi szerepek ellen, de csak 20 éves korom körül bújtam elő. Gyerekkoromban nagyon érdekeltek az erős nők*, akikre a keresztény történelemben bukkantam, ilyen volt például Hildegard von Bingen, mert akkor úgy képzeltem, ez az egyetlen kiutam a heteronormativitásból és a házasságból. Szerencsére még korai éveim alatt volt, hogy a helyi könyvtárban ráakadtam pár könyvre a feminista / leszbikus irodalomból, és ennek köszönhetően rájöttem, hogy nem kell apácának vonulnom, hogy tudós lehessek és másként éljek. A tanulmányaim során egyre nagyobb szerepet kaptak a feminista aktivizmus és a leszbikus politika ügyei, így a mesterképzés befejezése után Bécsbe költöztem (a szerelem, a szex és a munka reményében) és elkezdtem önkénteskedni egy leszbikus tanácsadó központban, a “Lila Tipp”-ben (a korábbi Rosa Lila Villában). Azért volt különleges a Lila Tippben dolgozni, mert a queer- és szexpozitív leszbikus aktivizmust tűztük a zászlónkra és a tüntetéseink nagyon vidámak voltak.
Hogy alakult a tudományos karriered?
A tudományos munkásságom queer és gender kutatóként elválaszthatatlan az aktivista tapasztalataimtól. Politológiát tanultam a társadalmi nemek és a feminista elmélet szemszögéből, mert érdekelt, hogy mögé lássak annak, hogyan működik a heteronormativitás, különösen az, hogyan intézményesül és termelődik újra. A disszertációm a heteronormativitás, a gender és az állampolgárság bonyolult összekapcsolódásairól szólt, különösen a “leszbikus állampolgárságra” fókuszálva. Fontos megjegyezni, hogy ekkortájt volt, hogy fokozatosan kezdtem eltávolodni a “nő” kategóriától, Monique Wittig leszbikus elméleti tudós munkásságát követve. Vagyis, manapság queer leszbikus femme-ként, illetve queer aktivistaként definiálom magam, elhatárolódva (vagy legalábbis megpróbálva elhatárolódni) attól, amit a társadalom nőként határoz meg.
Érthető. Mesélnél még arról, hogy milyen kontextusból jössz? Milyen az LMBTQ+ helyzet Németországban?
Nehéz erre a kérdésre válaszolni, különösen, ha figyelembe vesszük a leszbikus és interszekcionális identitások sokaságát. Azt mondjuk mindenképpen leszögezhetjük, hogy a jogi reformok jelentősen javítottak a leszbikusok életminőségén Németországban. Legális az azonos nemű házasság, az antidiszkrimiációs törvényeknek köszönhetően a munkahely biztonságos, és a médiában is nagyobb lett a leszbikusok láthatósága. Ha engem veszünk példának: egy jó nevű német egyetemen tanítok, out queerként. Szóval ilyen értelemben Németország jó hely -- legalábbis bizonyos leszbikusoknak.
De itt van egy hatalmas “de”. Azt gondolom, hogy a normalizációnak és az elfogadásnak mindig ára van. Azok, akik láthatóak lettek, nagyrészt fehérbőrű, cisznemű leszbikusok, így egyre nagyobb a nyomás, hogy a leszbikusok “normális nők” legyenek. Vagyis azt az “engedményt” megkapták a leszbikusok, hogy “más szexuális orientációjuk” legyen, esetleg még “családjuk” is, de más módon nem forgathatják fel, zavarhatják meg a heteronormativitást. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a heteronormativitás megmaradt, csak kitágult: a leszbikusok “bebocsátást” nyertek a heteronormativitás rendszerébe mint a “megtűrt másik”.
Németországban még mindig, sőt talán egyre inkább jelen van a leszbofóbia, illetve a leszbikusok, transzok és a nem bináris emberek zaklatása, a szélsőjobbos csoportok felemelkedése és ideológiáik normalizálódása miatt. Különösen problémásnak érzem a leszbikus-feminista csoportokon belüli transzellenes szerveződéseket Németországban. Queer leszbikusnak vallom magam, és számomra a leszbofóbia elválaszthatatlan a transzellenes és interszexellenes erőszaktól, hiszen a leszbikusokat pont azért “bünteti” a társadalom, mert “nem normális nők” -- így “természetes” kapcsolódás van a leszbikus és a transz/interszex mozgalmak között.
Ezt gyönyörűen megfogalmaztad! Végezetül, zárjunk egy coming out sztorival. Van valami a tarsolyodban?
Fiatal koromban azt gondoltam, hogy leszbikusnak lenni remek ötlet (legalábbis jobb, mint apácának). De sokakkal ellentétben én nem szerettem bele a tesitanáromba, a legjobb barátomba vagy a szomszédomba. Még azt sem mondhatom, hogy oda lettem volna a “nőkért” vagy a “nőiességéert” (a hagyományos értelemben). És akkor elmentem életem első leszbikus partijára és ott rájöttem, mi is a leszbikus közösség esszenciája. Ott táncolt, ivott, nevetgélt előttem, nem is tudom, mondjuk 20-30 különböző gender, akik mind a nő kategóriáját kérdőjelezték meg a maguk módján. Aztán megláttam ezt a gyönyörű, motoros bőrkabátos butch-ot és arra is ráeszméltem, hogy nem kell nőt szerető nőnek lenni ahhoz, hogy leszbikus legyek. Szerintem ez az egyik legfontosabb aspektusa a leszbikus életnek, amit olyan gyakran elfelejtünk.Vagyis, hogy a leszbikusoknak sok neme és különböző teste van, ami egyszerűen csodálatos.
