Miközben készült a mese-antológia, kiadója, a Labrisz Leszbikus Egyesület attól tartott, nehéz lesz majd eljuttatni az emberekhez. Hála azonban a kormánypárti médiának és különösen Dúró Dóra állhatatos “könyvdarálásának”, olyan felkapott lett a kötet, hogy már a második kiadás is elkészült. Ma már szinte be sem kell mutatni, mi is az a Meseország Mindenkié, hisz megjelenése óta folyamatosan a hírekben van.
Elsősorban azért került be a médiába, mert a könyv ellenzői “hormonkezelésnek”, LMBTQ-propagandának titulálták, ami összezavarja a gyerekeket, és - röviden összefoglalva - leszbikusokat, melegeket, transzokat csinál belőlük, ami csapás lenne a társadalomnak.
A könyvben törpék is szerepelnek, mitöbb sok mesében ők a hősök, mindenki példaképei. Mekkora csapás lenne, ha mindannyian, akik hallottuk a történetüket, összemennénk! Képzeljétek csak, a billentyűzeten ugrálva tudnánk csak gépelni! Már egy rövid e-mail után kifulladnánk, így soha semmit nem tudnánk többet megbeszélni - oda lenne még a nemzeti konzultáció is! De erről már nem szól a könyvet ellenzők károgása, mert számukra ez egy LMBTQ-kiadvány.
Az igazság azonban az, hogy 17 mese van ebben a kötetben, amelyek közös vonása nem az LMBTQ+ motívum, hanem a sokszínűség. Az az igény, hogy a mesékben azok is főszereplők lehessenek, akik a klasszikus történetekben láthatatlanok maradnak. Romák, hajléktalanok, örökbefogadottak, kitaszítottak, szegények és gyengék is lehetnek hősök. Lányok és fiúk egyaránt. Hisz a hősiesség nem csak egyféle lehet. A lányok lehetnek bátrak és nagy harcosok, a fiúk pedig lehetnek érzékenyek és mások hőstetteinek krónikásai.
A kötet meséi rámutatnak, hogy a párkapcsolat sem egyféle lehet. A legtöbb klasszikus mesében azt olvassuk, hogy jön a királyfi és megmenti a királylányt és összeházasodnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz, sőt roppantul káros, mert hamis elvárásokat táplál a gyerekekben, és nem elsősorban azért, mert manapság már kevés a királyfi. A kötet meséi ehelyett azt hangsúlyozzák, hogy annyira változatos a párkapcsolat is, amennyire minden ember: hisz a történetek között van olyan szereplő, aki megházasodik; van, aki nem. Van, aki boldog a kapcsolatában; van, aki nem. Van, aki azonos neműt választ; van, aki nem.
És végezetül pár szót az “LMBTQ-propagandáról”.
Ami a “propagandát” illeti, a mesék nem akarnak és nem is tudnak senkit se meggyőzni vagy megváltoztatni. A mesék egy vászon, amibe mindenki a maga történetét látja bele. A mesék célja az, hogy elkezdjünk beszélgetni. Vagyis minden mesekönyv mellett ott kell lennie egy felnőttnek is, aki kész a gyerekek kérdéseire válaszolni. (Én annak idején nem értettem a Tékozló fiú történetét, pedig az egy olyan kötetben van, amelynek hitelessége és hasznossága felől manapság nincs kétség - mégis, felnőtt segítsége nélkül engem összezavart.)
Nem az a félelmes és traumatikus, ha hallunk egy történetet, hanem ha nem lehet róla beszélni.
Ami pedig az “LMBTQ-”, különösen a “transz”-részt illeti, számomra ez a pár történet nem is a transzneműségről szólt. Az egyik történetben (“Rubintpiros madár”) Kainisz, a királylány közvetlenül azután kéri Poszeidont, hogy ne kelljen többé lánynak lennie, hogy egy (nagyon árnyaltan bemutatott) nemi erőszakon keresztülmegy. Azt mondja ekkor Poszeidonnak: “Tedd, hogy ne legyek nő többé! …. Legyek erős, akit soha többé nem támad, nem cibál, nem tép, nem sebez meg senkifia!” Egy másik mesében (“Az őzike agancsa”) pedig azért nem akar Koni, az őzgida lány lenni, mert így nem játszhat a barátaival - hisz a játék és a harc csak a hím őzek privilégiuma. Ezek a mesék számomra nem a transzneműségről, és nem is az átváltozásról szólnak, hanem a társadalmunk kritikájáról, hogy a nemi szerepek még mindig nagyon korlátozóak, különösen a lányokra nézve.
Erről igenis beszélni kell, már gyerekkorban, és a Meseország meséi alkalmasak arra, hogy elkezdjünk egy ilyen - sokszor nem egyszerű, de létfontosságú - beszélgetést. Az én életemet könnyebbé tette volna, ha lettek volna olyan mesék és olyan beszélgetések, amelyek már kicsi koromban elhitetik velem, hogy attól még, hogy lánynak születtem, nem kell többet tennem és nem kell jobbnak lennem, mint a fiútestvéreim, ahhoz, hogy “elég jó” legyek.
Azóta, tanárként, egyik fő célkitűzésem az, hogy ilyen történeteket meséljek diákjaimnak. Némelyik mese, némelyik valóság - a lényeg úgyis az, hogy ők mit hallanak ki belőlük. A mi dolgunk pedig az, hogy segítsünk nekik a saját meséjük hőseivé válni.
