Nagy örömünkre egyre nagyobb teret foglalnak el az LMBTQ+ szálra épülő filmek, sorozatok a mozgóképek világában. A legnagyobb hatással (legalábbis rám) az igaz történeten alapuló filmek vannak. Sokkal érzékenyebben érint a tény, hogy ezek az emberek valaha léteztek, hogy küzdöttek valamiért, ami a jelenlegi helyzetünkre is hatással van. Kitapostak nekünk valamilyen utat az LMBTQ+ emberekkel elfogadóbb világ felé, úgyhogy nem árt, ha kicsit tájékozottabbak vagyunk a nem olyan messzi történelem erre vonatkozó részében is.
Összegyűjtöttem néhányat a teljesség igénye nélkül, amiket érdemes megnézni.
Pride (Büszkeség és bányászélet)
Magával ragadó, kedves, léleksimogató, nagyon vicces film, ami mesterien dolgozza fel a komoly problémákat, amelyek – lássuk be – nemcsak a ’80-as években voltak aktuálisak.
A Pride történetének alapja Nagy-Britannia egyik legnagyobb bányász-sztrájkja. 1984-ben a Thatcher-kormány elkezdte bezáratni az állam számára veszteséges szénbányákat, amelyek főleg a kis települések családjainak egyetlen bevételét jelentették. Emiatt országos sztrájkba kezdtek, ezzel a kormány, a rendőrök és a bulvársajtó keresztüzébe kerülve. Akárcsak akkoriban az LMBTQ+ emberek. Így egy kisebb, lelkes meleg aktivista csoport a szolidaritás jegyében elkezdett pénzt, élelmet gyűjteni a hasonlóan hátrányos helyzetbe került bányászok számára. Wales egy eldugott falujába utaztak, ahol a konzervatív, hagyományos férfi-nő hierarchiában élő embereket kellett meggyőzniük, hogy fogadják el az adományaikat.
Adott az alapanyag egy megérintő filmhez, ami a hasonlóan hátrányos helyzetbe került emberek küzdelmeit, a köztük lévő ellentéteteket és azok feloldását, a nők helyzetét, a feminizmus perifériára szorulását, a coming out nehézségét, és az AIDS problémáját is feldolgozza. Mindezt könnyed párbeszédekkel, vicces helyzetekkel és a karakterek szépen ívelt jellemfejlődésével. Egyik percben falusi nagymamák szoknyájukat csapkodva nevetnek a meleg-magazinokon, és ők a legnagyobb buliarcok a melegbárban, a másikban egy pillantással és egy félmondattal kúszik be az AIDS problémája a filmbe. Sorolhatnám a jobbnál jobb és erősebbnél erősebb pillanatokat, de jobb élesben látni.
A film 2015-ben készült, Stephen Beresford forgatókönyvét Matthew Warchus filmesítette meg. A dramaturgia miatt a valóság egyes elemeit, amik valószínűleg megosztóak lettek volna, kihagyták a filmből vagy átalakították. Így nem tárgyalja a thatcheri döntések mögötti gazdasági dilemmát, vagy a tényt, hogy Mark (Ben Schnetzer), az aktivisták vezetője, valójában kommunista meleg-aktivista volt, míg a filmben idealista meleg-aktivistaként jelent meg. Viszont az 1985-ös Londoni Melegfelvonulást valóban bányászok vezették, így köszönve meg a támogatást, 1986-ban pedig a bányász-szakszervezet döntő szavazatával vették fel a meleg és leszbikus jogok védelmét a Munkáspárt alapokmányába.
Bátran ajánlom annak, aki esetleg még nem látta, aki pedig igen, annak ideje újranéznie, mert biztos talál benne új, fontos mozzanatot.
Freeheld (A nő, akit szerettem)
Nehéz és szomorú témát dolgoz fel Peter Solett filmje, amely egy 2006-ban történt hosszú jogi huza-vonát dolgoz fel. Lauren Hester 25 éven át dolgozott rendőrként, miután előrehaladott rákot diagnosztizáltak nála az illetékes testület nem volt hajlandó bejegyzett élettársának, Stacie Andree-nak ítélni párja életjáradékát, ami minden rendőr házastársát, élettársát megillette. Az ügy nagy port kavart, sok szimpátiatüntetést szerveztek és nagy médiafigyelmet kapott. Végül 2006-ban sikerült megnyerniük az ügyet, így Laurel úgy halhatott meg, hogy Stacey tovább élhetett közösen, sok munkával felépített házukban, amit saját fizetéséből nem tudott volna megengedni magának.
2007-ben dokumentumfilm készült az eredeti szereplőkkel, 2015-ben pedig Julianne Moore és Ellen Page főszereplésével megszületett a Freeheld. A film vegyes kritikákat kapott a helyenként klisés és eltúlzott drámai jelenetek miatt, de összességében meghatóra sikeredett.
A legerősebb pont a szereplők viszonya a homoszexualitással, ami minél szélesebb spektrumot próbál megjeleníteni a témával kapcsolatban. Laurel munkájában nőként különösen nehéz férfi kollégáival azonos bánásmódot elérnie, így a leszbikusságát is sokáig titkolja, ami csak tovább rontaná a helyzetét. A filmben többször kiemeli, hogy nem különleges bánásmódot szeretne, csupán ugyanazokat a jogokat, amelyek másokat is megilletnek. Párja, Stacey segítségével, aki nyíltan vállalja szexuális orientációját, (olykor sztereotipikus képet is fest arról) Laurelnek is sikerül felvállalnia önmagát. A legnagyobb jellemfejlődésen Lauren kollégája, a konzervatív, heteró Dane (Michael Shannon) megy keresztül, aki leküzdve az ellenérzéseit és mások szemében való megítélését, a végsőkig kitart nyomozótársa mellett. A történet legüdébb színfoltja Steven (Steve Carell) a meleg, zsidó ügyvéd és aktivista, aki helyenként paródia-szerű, de hiteles képet fest a meleg-jogi aktivistákról, akiktől a hivatali szervek joggal tartanak.
A film lehet, hogy könnyeket csal majd a szemedbe, de ha kíváncsi vagy a melegházasság engedélyezésének egyik fontos mérföldkövére, mindenképp ajánlom.
Colette
A Colette című filmnek a leszbikusság ugyan nem központi témája, de nagy szerepet kap benne a női szexualitással kapcsolatos tabuk ledöntése, a női egyenjogúság, illetve a házasság képlékeny intézménye.
Sidonie-Gabrielle Colette (1973-1954) az egyik legismertebb francia írónő, egyben az első, akit az akadémia meghívott a soraiba, és aki állami temetésben részesült. 20 évesen hozzáment a nála 14 évvel idősebb íróhoz, Henry Gauthier-Villars-hez. Miután fény derült a lány írói tehetségére Willy megkérte, hogy legyen a szellemírója. Pontosabban, Colette írt, alkotott, a művek viszont Willy neve alatt jelentek meg, mivel neki már volt kellő hírneve, de inspirációja nem igazán. Így született meg a Claudine-sorozat, amely hatalmas siker lett. A regény-sorozatnak köszönhetően anyagi nehézségeik végleg megszűntek, Willy hírneve és elismertsége pedig addig nem ismert magasságokba ugrott.
Wash Westmoreland rendezésében a film főként arra a folyamatra koncentrál, ahogyan Colette (Keira Knightley) lépésről-lépésre kilép a férje árnyékából, a társadalmi konvenciókból, illetve ahogyan önmagára talál, amiben leszbikus szerelmének, Missynek (Denise Gough) is nagy szerepe van. Abban az időben, amikor a nőnek tényleg a konyhában volt a helye, kilép az elnyomásból, nadrágot vesz fel, egyenjogúságot követel és megéli szabadon szexualitását.
A filmben ugyan már nincs benne, de válása után pert indított a Claudine-sorozat szerzői jogáért, amit meg is nyert. Külön érdekesség, hogy a film egyes jeleneteit Budapesten forgatták. Ha szereted a kosztümös életrajzi filmeket, mindenképp nézd meg.
