A Tinderen és más randi-appokon lehetőség nyílik arra, hogy az ember direkt módon jelezhesse a világ számára, hogy milyen embert vagy kapcsolatot keres, és csak olyan emberekkel kezdjen el kommunikálni, akik legalább valamiféle alapkritériumoknak megfelelnek. Miért olyan nehéz akkor mégis az őszinte kommunikáció a Tinderen? Hogyan változtatta meg az online randizás a leszbikus* ismerkedési szokásokat? Ebben a cikkben annak járunk utána, hogy hogyan torkollik a tinderes őszinteség, amely a leszbikus* közösség számára olyan fontos, egy szinte feloldhatatlan önellentmondásba.
A cikk végén szívesen várjuk a ti tapasztalaitokat: ki hogyan birkózik meg az online randizással?
Az internetes randizás előnyei a leszbikus* közösségben
A leszbikus* közösség relatív kicsi, és nincs sok gyülekező pont, még a nagyobb városokban sem, ahol az ember könnyen ismerkedhetne. A leszbikus* és meleg bulik pedig sokak számára nem feltétlenül a párkeresés helyei, hiszen az LMBTQ+ emberek, ugyanúgy mint akárki más, gyakran csak bulizni szeretnének. A Tinder nemcsak megjeleníti a közelben élő potenciális partnereket, de le is választja a párkeresést az egyéb szociális tevékenységektől(tánc, bulizás, stb). Tehát nemcsak hozzáférést ad egy nagyobb, randikat kereső csoporthoz, akikkel egyébként nem valószínű, hogy az ember találkozna, hanem biztosítja azt is, hogy ezek az emberek valóban érdekeltek a randizásban.
Fontos az is, hogy a randi-alkalmazások jóvoltából ki lehet szűrni azokat a lányokat, akiket biztosan érdekel a lányokkkal való randizás is. Ki nem ismeri azt a szituációt, amikor megismert, mondjuk egy házibuliban, egy vonzó lányt, de nem nagyon meri elhívni egy randira, mert nem tudja, hogy az illető vonzódik-e a lányokhoz? A parázás és szerencsétlenkedés hosszú sorozatát válthatja ki egy ilyen szituáció. A Tinder és társai segítségével ez elkerülhető: már alapból csak azok a lányok jelennek meg, akiket érdekel valamiféle szerelmi kapcsolat más lányokkal. Egy online alkalmazás tehát tök sok lehetőséget nyújt arra, hogy valaki nyíltan kifejezhesse, hogy kit és miféle kapcsolatokat keres.
A bénázás internetes verziója
Ha a Tinder lehetővé teszi a nyíltságot és az őszinteséget, miért élik meg mégis sokan nehézségként az online randizást? Az alábbiakban két okot veszünk szemügyre.
Az őszinteség valahogy mégse működik
Függetlenül attól, hogy egy- (vagy több-) éjszakás kalandot keresel vagy komoly kapcsolatra vágysz, az emberek általában nehezen veszik rá magukat, hogy az ilyesmit világosan jelezzék a profiljukon. Nem is olyan meglepő ez, hisz nehezen tudod ellenőrizni, hogy pontosan ki is látja, amit kiraksz. És persze ijesztő is nyíltan megosztani, ha nagyon egyedül érzed magad, vagy ha még sosem volt kapcsolatod egy másik lánnyal. Nyilvánvaló, hogy a természetes emberi önvédelmi félelmek mellett konkrét és valós félelmek is eluralkodhatnak azok felett, akiknek az LMBTQ+ identitása nem nyilvánvaló vagy nem elfogadott a társadalmi körében.
Ebből azonban az következik, hogy gyakran azt érezzük a legelőnyösebbnek, ha nem-elkötelezett általánosságokkal töltjük meg az önleírásunkat. Laza, nyitott és kísérletezős elvileg lehet bárki, anélkül, hogy magát feltétlenül leszbikusnak*, vagy mondjuk magányosnak kelljen megjelölnie. Az pedig társadalmilag még mindig csak nehezen megemlíthető, ha az ember, főleg ha nő*, szexuális kapcsolatokat keres. Végeredményképp tehát, az alkalmazások alapvető előnyeivel szemben, a társadalom az online app-okra is rákényszeríti a saját, szerelemről-szexuálitásról alapvetően hallgató, normarendszerét.
A bénázás szexi (vagy legalábbis queer)
Jack Halberstam queer filozófus The Queer Art of Failure (A balsiker queer művészete) c. könyvében írt arról, hogy a heteroszexuális társadalom mennyire a normarendszere alappillérének tette meg a sikert. Magyarán szólva, a siker erkölcsi elvárássá vált, amely alapján meg és el tudjuk ítélni embertársainkat. Halberstam izgalmas és provokatív kérdése az, hogy ezzel szemben milyen lenne egy, a balsikerre alapuló, kockázatosabb de kísérletezőbb, bátrabb társadalom. Ez lehet, elég elvontan hangzik, de felfoghatjuk úgy is, hogy mi lenne, ha nem vennénk adottnak azokat az elvárásokat (házasság, gyerek, saját ház, karrier), amelyek alapján családok gyakran ítélik meg, hogy sikeres, más szóval „boldog”, életet él-e a gyerekük. Hogy nézne ki az a társadalom, ahol nem bélyegeznénk meg sikertelenséggel azt, aki nem a gyerekvállalás mellett dönt? Vagy azt a férfit, aki lemond a karrierről? Vagy azt a nőt, aki férfiként született, és most egy férfival és egy nővel él együtt, házasság nélkül? Ezek a példák nyilvánvalóvá teszik, hogy a „siker” fogalma mennyire összeforrt a heteroszexuális életmodellel. Halberstam tehát rámutat arra, hogy a balsiker gondolatában mennyi queer lehetőség rejlik.
Visszatérve a randizás kérdéséhez, talán nem is kívánatos a könnyű, egyenes sikerhez vezető út: lehet, hogy az ilyen út megöli azt, ami miatt queer emberek vagyunk, vagy legalábbis egy részét. Lehet, hogy valamilyen módon izgalmas, szexi és fontos a queer randizásban, hogy bénázzunk egy sort, amíg kiderül, hogy a buliban megismert lány tényleg érdeklődik más lányok iránt. Nem tudom más hogyan vélekedik erről, de talán elvész valami, ha túl egyszerűen, túl egyenes módon találjuk szemben magunkat egy velünk, legalábbis papíron, kompatibilis párral. (Talán nem véletlen, hogy angolul a heterót jelentő közkifejezés, straight, egyenest jelent.) Lehet, hogy egy queer kapcsolathoz valamilyen szinten szükség van a kísérletezésre, arra, hogy ne legyen garantált a siker.
Nyilvánvalóan a Tindernek továbbra is lehet hasznos szerepe egy LMBTQ+ ember életében, és az előnyei fontosak és jók. Az is bizonyosnak tűnik, hogy Tinder és társai nem fognak egyhamar eltűnni a társadalmunkból, és ennek is megvannak a megalapozott okai. De talán nem ártunk önmagunknak, ha adunk egy esélyt a balsiker queer élményének is. Végsősoron lehet, hogy önmagunkat fosztjuk meg valami fontostól, ha kizárólag az online randizásba menekülünk a bizonytalanság és a balsiker lehetősége elől.
