Hatalmas bátorságra van szükség az előbújáshoz. Ezt tudjuk, a könyökünkön jön ki. Mi kell még? Például egy nagy adag türelem mind magunkkal, mind másokkal szemben. Belőlem ez teljesen hiányzott, ezzel nem mindennapi coming outokra kényszerítettem magam a családom előtt, akik ráadásul egész életemben hercegnőként kezeltek, és herceget akartak mellém. Amíg nekem egyre világosabbá vált, hogy a lányokat szeretem, a családom számára a felismeréshez vezető út szinte teljesen rejtve maradt.
Sokáig, amikor azt kérdezték az emberek, hogy mióta tudom, azt mondtam, a gimi végén kezdtem kapisgálni a helyzetet. Mára rájöttem, hogy talán egészen kicsi koromtól voltak jelek, bár igazi királylány voltam. Sokat babázam, a kedvenc színem a rózsaszín volt, és imádtam a Disney-rajzfilmeket, én is olyan ruhákban akartam járni, mint azok a hercegnők. A kedvenc mesém mégis a Mulan volt, anyukámnak talán ez sugallhatott volna valamit a jövőmre nézve. Természetesen egy mese semmit sem determinál, de lássuk be, ez azért kicsit fura volt. Nemcsak ez volt az. Emlékszem például, hogy ötévesen egy mesekönyvet lapoztam, és nagyon hosszan tanulmányoztam egy illusztrációt egy lányról. Ma már tudom, hogy nem csak a gyönyörű aranyhaja fogott meg.
Az emlékeket újra meg újra felelevenítve egyre könnyebb lett értelmezni, mi miért történt. Rengeteg dolgot megmagyarázott, amikor összepárosítottam a gyerekkori zavaros élményeimet azzal, hogy a lányokhoz vonzódom. Ez a szembenézés pedig nagyon fontos volt, hiszen fontos foglalkozni a saját érzéseinkkel, hogy megismerjük és felismerjük őket.
16 évesen az ember szereti megismerni a cigifüstbe burkolt éjszakákat, és az alkoholtól ragadó wc-k titkos légyottjait. Igen, smároltam lányokkal. Ettől pedig teljesen kibuktam, majd sírva anyukám elé álltam: „Anya én most leszbi vagyok?” A válasza nevetve csak annyi volt, hogy „semmi baj, ezen a legtöbben átesnek.” Sem nekem, sem anyunak nem ekkor vált egyértelművé, hogy a csajokhoz vonzódom. Ti is tévedtek, ha azt hiszitek, hogy minden 16 éves tisztán látja azt, hogy kihez vonzódik. Majdnem minden serdülő kiscsaj kíváncsi, ez az az életkor, amikor sok mindent ki lehet próbálni.
Próbáld meg az évek alatt megfigyelni, mire vágysz! Tudod, ahogy telnek az évek és egyik hetero kapcsolatból a másikba lépsz (vagy épp egyik ágyból a másikba fekszel), nem attól fogsz többet megtudni magadról, ha pedig már sejted, hogy nem a srácok fognak érdekelni, akkor pláne nem ez a helyes út. Nálam a félelem táplálta ezeket a kapcsolatokat. Nagyon féltem megélni a vágyaimat. Tartottam attól, hogy mit gondolnak majd az emberek, de még jobban rettegtem attól, hogy az imádott családom mit szól mindehhez.
Mikor 20 éves lettem, rájöttem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok! Úgy döntöttem, oké, vágjunk bele, lesz ami lesz, tudja meg a világ! Tudják meg a barátaim, tudják meg a szüleim, hogy én egy csaj kezét fogom az utcán! Sajnos nem az „üljünk le, mondanom kell valamit” verziót választottam otthon. Jó tanács: Ne bulizz át egy éjszakát, és ne vidd haza meggondolatlanul a barátnődet! Reggel azt magyarázni, hogy előző este nem egy sráccal birkóztál az ágyon, egyáltalán nem vicces.
Az én anyukám sajnos így tudta meg, legelsőként a családban. Jó esetben ettől nem kellene, hogy kevésbé szeressen egy anya, én mégis azt éreztem, hogy egy időre eltávolodtunk egymástól. Idővel rájöttem, hogy nem engem szeret kevésbé, hanem saját magát, mert biztosan elrontott valamit. Ettől aztán én kezdtem utálni magam. Papírforma, azt hiszem.
Hidd el, jobb, ha igazat mondasz azoknak, akiket szeretsz. A hallgatás is egyfajta hazugság. Ne hazudj nekik, se magadnak! Ami pedig még fontosabb: ha már kiderült és/vagy elmondtad nekik, és biztos vagy magadban, ne hitegesd őket, ne hitegesd a szüleidet, hogy „jobb lesz” és „majd elmúlik”. Nem lesz jobb, és nem kell, hogy jobb legyen, mert ez nem egy rossz dolog. Lehet, hogy neked nem pasi kell és nem férj, mert nem az az út a boldogságod felé.
Apukámnak is izgalmasan adtam be a meleg vagyok kártyát. Mivel nagyon jó fej és főleg nagyon türelmes, elvitt vezetni, hogy ne bukjak meg (negyedszerre is!) a forgalmi vizsgán. Mikor lefulladtam az egyik kereszteződésben, zokogva közöltem vele, hogy egy lányt szeretek. Ennyi volt az összes reakciója: „Teljesen mindegy, kit szeretsz, az a lényeg, hogy boldog legyél, csak hajts már ki a kereszteződésből!”
Én nagyon türelmetlen vagyok, belátom. Egyből azt akartam, hogy fogadjanak el engem, minket. Ez nem ilyen egyszerű, hiszen gondolj csak bele, te hány éve élsz a gondolattal, sejtéssel, vággyal! Nem elvárható az elfogadás néhány nap alatt. A szeretteid nem azért - vagy általában nem azért - nem fogadnak el melegnek téged, mert legszívesebben kővel dobálnák az összes buzit. Egyszerűen idegen, ismeretlen nekik ez a világ.
Viszonylag szerencsém van a családommal, bár még nem teljes az elfogadásuk, érzem, de próbálom megérteni őket is, hogy csak féltenek és jót akarnak. Akkor is, ha ez néha idegesít. Ők egy olyan generációban nőttek fel, ahol igenis félni kellett, ha valaki különbözik a nagy többségtől. Szóval nincs más lehetőség, mint várni, hogy találkozzunk valahol félúton, elfogadva egymást.Ők egy rózsaszínt imádó, tütüben táncoló, karácsonykor Barbie-ért könyörgő kislányt látnak még most is, és várják a szerintük legjobbat, hogy majd jön értem a szőke herceg és elvisz. Elvisz egy társadalmilag is elfogadott, biztonságot sugalló élet felé.
Nos, remélem, ez meg is történik, csak nekem a herceg egy hercegnő lesz.
