Néha az ember éppen azt nem veszi észre, ami kiszúrja a szemét. Persze van, aki inkább csak nem akar tudomást venni róla. Olyan is van, aki könnyedén olvas a jelekből, de nem mondja. Enikő nem bízza a véletlenre, hogy látszódjon rajta, hogy leszbikus*, mégis bizonytalan, hogy ez mindenkinek egyértelmű-e. Az ő bátor történetét olvashatjátok ma.
Az egész akkor kezdődött, mikor nyolc évesen a templomban megkérdeztem a mellettem ülő lányt, hogy ha fiú lennék, hozzám jönne-e feleségül. Aztán öt évvel később folytatódott azzal, mikor egyszer egy táborban valamiért kimondtam, hogy heteró vagyok, na akkor esett le, hogy mi az ábra, vagyis hogy nem vagyok az. Két évvel később totálisan belezúgtam egy osztálytársamba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az egész osztály tud róla, és néhány tanárom is.
Ma már a családomon kívül mindenki előtt nyíltan felvállalom, hogy leszbikus vagyok. A családom kicsit konzervatív, de ha nagyon akarnák, ők is tudnának róla, mert nagyon egyértelmű. Anyukámmal együtt néztük az Orphan Blacket, az OITNB-t, a The 100-ot, a Supergirlt, a The Bold Type-ot, a Wynonna Earp-öt, szóval igazán feltűnhetett volna neki, nem is beszélve a rövid, kék hajamról és a sztereotip kockás ing-mániámról, és az egész nyáron át tartó Rose&Rosie maratonról.
Ja, és az imént rendeltem egy "nobody knows I'm a lesbian" feliratú pólót, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.
Szabó Enikő
