Nőként** gyakran halljuk, hogy le kéne adnunk pár kilót (vagy ritkább esetben, hogy fel kéne szednünk). Orvosok, barátok, családtagok: szinte akárki előállhat ezzel a jóindulatúnak szánt, de mégis alapvetően kritikaként megélt tanáccsal. Azzal még önmagában nem is lenne baj, hogy a háziorvosunk felelősségének érzi, hogy jelezze, az egészségünk érdekében kevesebb vagy több súlyt kéne hordani. De vajon miért érzi magát feljogosítva mindenki más is, hogy kioktasson minket? A cikkben felhasznált képek forrása: https://erinmriley.com/home.html
Emögött tulajdonképpen egy nagyobb társadalmi konszenzus áll: elfogadott, hogy a nők teste a társadalom folyamatos elbírálásnak tárgya lehet. A patriarchátusban a társadalom minden egyes tagjának joga és egyben kötelessége, hogy kioktassa vagy akár megbüntesse az elvárásoktól eltérő, vagy eltéréssel fenyegető nőket. Tehát még túlsúlyosnak sem kell feltétlenül lenni ahhoz, hogy a legváltozatosabb emberek jószándékkal óva intsenek, ha gyanúsan sokadjára veszünk a süteményes tálból: „nem lesz az egy kicsit sok?”
Leszbikusként* fontos politikai feladat, hogy ne vegyünk részt a nők testének folytonos elbírálásában, ne legyünk részesei a nők jóindulatú elnyomásának. Ellen kell állni annak a szándéknak, ami ugyan csak segíteni akar, de mégis magában hordozza a folytonos ítélkezés előjogát. Az angolszász nyelvterületen ezt a hozzáállást egy új kifejezés, a body positivity, vagyis testpozitivitás testesíti meg. A testpozitivitás a legkülönfélébb testalkatok értékét emeli ki: a gömbölyű vonalak ugyanúgy szépek, mint a csontos alkat. Így már nincs miért kioktatni egy nőt a testalkata miatt, hiszen bárhogy is nézzen ki, abban is van szépség és érték.
Csakhogy ez nem olyan egyszerű feladat: a szépségideálok és a testi vágyak nem, vagy csak nagyon nehezen irányíthatóak, alakíthatóak. Az egyén nem feltétlenül képes azokat megváltoztatni, hiszen ezek egy hosszú és alapos szocializációs folyamat során alakulnak ki már egészen a gyerekkortól kezdve, és mély, internalizált értékekké válnak. Hogy mit tartunk szépnek vagy nőiesnek, az nagyban függ attól, hogy a társadalom hosszú évszázadok óta milyen ideálokat alakított ki és adott tovább egy generációtól a következőnek. Tehát hiába vagyunk esetleg tudatában annak, hogy egy adott testkép ideál mennyire elnyomó, hogy hányszor meg hányszor oktatnak ki miatta nőket, mégsem könnyű érzelmileg megválni attól, hogy mit látunk szépnek.
Egy hosszú és nehéz folyamat szükséges ahhoz, hogy átneveljük magunkat a káros testkép ideálokról egy nyitott, elfogadó hozzáállásra, a testpozitivitásra. Mivel a társadalom teljes egésze képviseli azokat az ideálokat, amiket megpróbálunk levetkőzni, várható az ellenállás. A társadalom hozzánk vághatja például, hogy „De hiszen a túlsúly nagyon ártalmas az egészségnek! Nem kéne támogatni az ilyen ártalmas életvitelt.” Ilyenkor azonban a legjobb mély levegőt venni, és belegondolni abba, hogy a testalkat a legtöbbször nem önálló döntés eredménye, és hogy még ha befolyásolható is, akkor sem feltétlenül szükséges állandóan bírálni azokat, akik valamilyen okból kifolyólag nem felelnek meg az elvárásoknak. Egyszóval: a folyamat nem lesz egyszerű. Szembe kell szállni magunkkal, hiszen már kialakultak bennünk a szépségideáljaink, és szembe kell szállnunk a társadalom egészével is.
Leszbikusként* nagyon is jól ismerjük, hogy milyen, amikor az ember testét, megjelenését állandóan bírálják. Ezért fontos megszüntetni azt a hozzáállást, ami a normáktól való eltérést, például a túlsúlyt, bűnként kezeli. Nem feltétlenül egyszerű, de meg kell próbálni: nem csak elfogadni, hanem aktívan szépnek értékelni a testalkatok minden változatát. Amíg ezt nem tesszük meg, addig továbbra is a társadalom előjoga lesz, hogy kénye-kedve szerint mustrálja és bírálja a testünket. Az egyenlőség és elfogadás nevében a szépség újraértékelése elengedhetetlen.
**Nő alatt minden női önazonosságú ember értendő.
