A sok bujkáló, zavarodott vagy önmagát szégyenlő ember mellett már a rendszerváltás előtt is voltak olyanok, akik a legtermészetesebben élték meg nem heteroszexuális magánéletüket. Andrea szét tudta választani a munkahelyet a magánszférájától, és olyan magabiztossággal hitt az igazságban, hogy fel sem merült benne, hogy felvállalja-e magát, ha úgy adódik. Ma olvassátok el a vele készült interjút.
2011-ben jelent meg az Eltitkolt évek című interjúkötet Labrisz Leszbikus Egyesület gondozásában. Az interjúk többsége a hasonló címet viselő dokumentumfilm (2009) riportjaiból íródott, valamint felkutattak még további 5 olyan középkorú vagy az idősebb generációhoz tartozó nőt, akik a rendszerváltás előtti vagy körüli években már felnőttként és leszbikusként próbálták önmagukat elfogadni és kapcsolatokat, közösségeket keresni. Ennek az 5 nőnek (akik csak a könyvben szerepelnek) a coming out történetét adjuk most közre.
Takács Mária: És mikor érezted úgy – egyáltalán volt-e ilyen –, hogy ez a nők felé fordulás meghatározó irányultsággá vagy érdeklődéssé kezd válni? A második kapcsolatodnál már volt valami ilyen átbillenés?
Andrea: Szerintem igen, mert a második esetben elég viharosan történtek a kezdeti dolgok… Olyan huszonegy-két éves lehettem, és ezek a kedves meleg fiúismerőseim össze akartak hozni egy lánnyal. De inkább a másik lánynak volt ilyen igénye, hogy ő nagyon szeretne találni egy másik lányt. A barátaink nagyon sokat ügyködtek rajta, és azt hiszem, harmadik nekifutásra sikerült. Mindig valahol félúton elakadtunk, többnyire én, nem jött össze a dolog. Aztán egyszer csak összejött, az egyik fiú lakásán. Ott volt egy közvetlen találkozás, a fiúk háttérbe vonultak, hogy hadd találjunk egymásra, és akkor úgy emlékszem, hogy egy kilenc hónapos kapcsolat lett ebből. Az is tisztán, tehát akkor nem voltak fiúk közben.
TM: És akkor megváltozott benned valami?
A: Hát, igen. Ez már az ő hatása volt, gondolom, mert nála ez eredendően megvolt, és azóta is így van. Ő nem keverte a műfajokat, és eléggé elemi erővel élte meg, tehát az azért úgy átragadt. Nem volt egy unalmas kapcsolat. És akkor egy picit jobban kitárult ez a világ…
TM: Neked ez okozott bármilyen konfliktust vagy küzdelmet?
A: Nem, egyáltalán nem. Egy percig sem. Kíváncsi típus vagyok, bármibe belekeveredhetek, valószínűleg így kerültem ebbe is bele. Az egész életem úgy zajlott eddig, ahogy szerettem volna. Mindazt kipróbáltam, amit szerettem volna, amit nem szeretnék, azt viszont semmi pénzért ki nem próbálnám.
TM: Ez a második kapcsolat már esetleg együtt járt leszbikus társasági élettel is, tehát ilyen értelemben is kitágult a világ?
A: Így van. Ilyen értelemben is. Az akkori barátnőm egy-két munkatársa, ismerőse, barátja, barátnője tudott róla, hogy ő ilyen identitású, és akkor ilyen kis szűk baráti találkozásokban ez ki is merült.
TM: A tágabb környezet előtt mennyire tudtad ezt fölvállalni ebben az időszakban?
A: Én mindig mindent föl tudok vállalni, soha nem voltak fenntartásaim.
TM: És nem voltak rossz tapasztalataid a környezet részéről, még a ’90 előtti vagy körüli időszakban?
A: Nem. Ezt sosem éreztem. Miért is lett volna? Nincs a homlokomra írva a dolog.
TM: De ha megtudták volna?
A: De csak az tudhatta volna meg, akinek én ezt föltártam. Se nem titkoltam, se nem mutattam. Azt gondoltam, meg azt gondolom most is, hogy mindenkinek van egy nyilvános élete meg egy magánélete. A magánélet, az magánélet, benne van a nevében, és én nem hordok olyan külső jegyeket magamon, amiből ez kiderül; szeretem a csajos pólókat, de hát ezt bárki hordhatja, nem jelent különösebben semmit. Nem tűzök jeleket magamra – ezt most kitettem a forgatás kedvéért, mert nagyon szeretem, mert szép. (Labrisz bárd alakú medálját mutatja) Nem voltam kirívó magatartású.
TM: De vannak helyzetek, amikor összecsúszik a magánélet meg a publikus élet, amikor meg kell gondolni az embernek, hogy most mit mondjon vagy ne mondjon.
A: Olyasmire gondolsz, hogy fölmerül a téma egy vegyes környezetben, és akkor elhallgatok-e, vagy…
TM: Vagy például egy közepesen bizalmas társaságban az ember mondja-e, hogy a barátnőjével volt itt vagy ott.
A: Ha arról van szó, a barátnőmhöz semmi közük, ahhoz se, hogy mit csinálunk ketten. Ha kell, akkor elmagyarázom, hogy akkor mondj negatív véleményt bármiről vagy bárkiről, ha közelről ismered őt vagy az életét, de akkor sem biztos, és akkor is inkább a saját életed vonatkozásában. Én arra a mai napig érzékenyen reagálok, ha valaki negatívan nyilvánul meg bármilyen kisebbség ellen.
TM: Volt ebben az időszakban valami állandó munkahelyed, ahol fölmerült ez a felvállalás kérdés?
A: Nem. Ez valahogy nekem sose jelentett gondot. Most azért mosolyogtam, mert olyan volt, hogy barátnőzés miatt sokszor jelentettem beteget, mert inkább őt választottam, mint a munkahelyet… és hát rezgett a léc néha, hogy a munkahely megmarad-e.
TM: Milyen munkakörben dolgoztál?
A: Nagyon sokféle volt… a kétkezi munkáktól kezdve irodavezetői, könyvelői, mindenféle iskola nélkül. Olyan dolgokba kerültem bele, hogy sok mindent meg lehetett így tanulni. Aztán volt, ahonnan lehetett lógni, volt, ahonnan kevésbé. Akkor onnan el kellett jönni; ha nagyon beletemetkeztünk a szerelembe, akkor inkább a munkát helyeztem háttérbe, de általában megérte a dolog így is.
