A rendszerváltás előtt nem volt ismert fogalom a coming out, az előbújás. A homoszexualitásról is csak lexikonokból lehetett tájékozódni, ami alapján megrettent az ember, ha magára akarta vonatkoztatni ezt a kifejezést. A nő elfogadottabb volt társadalmilag, ha volt férje, vagy ha nem is, akkor legalább elvált volt. Gábor Sarolta ezekről a témákról beszélt a vele készített interjúban.
2011-ben jelent meg az Eltitkolt évek című interjúkötet Labrisz Leszbikus Egyesület gondozásában. Az interjúk többsége a hasonló címet viselő dokumentumfilm (2009) riportjaiból íródott, valamint felkutattak még további 5 olyan középkorú vagy az idősebb generációhoz tartozó nőt, akik a rendszerváltás előtti vagy körüli években már felnőttként és leszbikusként próbálták önmagukat elfogadni és kapcsolatokat, közösségeket keresni. Ennek az 5 nőnek (akik csak a könyvben szerepelnek) a coming out történetét adjuk most közre.
Rédai Dorottya: A gimnáziumban már tudtad, hogy leszbikus vagy? Tudtad, hogy ez egy titkolnivaló érzés?
Gábor Sarolta: Ez lassan fejlődött ki bennem. Hogy egyáltalán mi ez, azt lexikonokból tudtam meg.
RD: És mi volt a lexikonokban?
GS: Borzalmas dolgok! Ezek mind régi kiadású lexikonok, nemcsak hogy bűnnek írták le, hanem fajtalanságnak, szörnyűségnek.
RD: A női homoszexualitásról is volt külön passzus?
GS: A „homoszexualitás” címszó szerepelt a régi lexikonokban. Elsősorban a férfi homoszexualitásról, de a nőiről is szó volt. Már akkor megjegyezték, hogy a női homoszexualitással – akkoriban a leszbikus szót még nem használták – a társadalom toleránsabb. És úgy tudom, hogy Magyarországon a férfi homoszexualitást börtönnel büntették, a nőkét nem. Kirekesztették, állásából elbocsáthatták, üldözték, a családja elzárkózott tőle, de nem büntették.
RD: Talán jobban láthatatlanná is válhatott egy női homoszexuális, mint egy férfi.
GS: Talán. És szerintem nagyon sok nő nem is tudja magáról. Ez még ma is nehéz. (…)
RD: Hogyan sikerült mégis ezt az életformát választanod?
GS: Erről szó sem volt! Coming-outolás és tudatos vállalás – ennek akkoriban a világon semmi értelme nem volt. Ismeretlen volt. Olyan mértékű információhiányban szenvedtünk, nekem fogalmam sem volt, hogy mit tud két nő egymással kezdeni. Már húszéves voltam, de nem tudtam elképzelni, hogy a csókolózáson meg egy kis simogatáson kívül hogyan lehet kielégítéshez jutni.
RD: A környezetedben senki nem volt, akiről csak sejtetted volna, hogy ő is nőkhöz vonzódik?
GS: Senki. És még egy fontos dolog – kicsit talán előreszaladva: ez a húszas, harmincas éveimre is érvényes –, hogy miért nem sikerült kapcsolatot találnom. Tudniillik kétféle réteg lehetett volna, ahol én találok hozzám hasonlókat. Az egyik a művészvilág. Ott azért ez mindig elfogadottabb volt. De egy értelmiséginek a művészvilággal nem volt kapcsolata. A másik, hogyha egy kicsit lejjebb mentem volna, alacsonyabb társadalmi rétegekbe. Elmentem volna kocsmákba, az éjszakai életbe. Bárok akkor nemigen voltak. Ott is találtam volna. De a neveltetésem, a társadalmi állásom ezt nem engedte. Életemben nem jártam ilyen helyekre.
RD: Szóval épp úgy kereszteződtek a különféle identitásaid, hogy nem tették lehetővé a társkeresést.
GS: Pontosan! Később aztán beszélgettem velem egykorúakkal. Mind társadalmilag lejjebb mentek, és ők megtalálták egymást. Én nem. Az én környezetemben is biztos voltak hozzám hasonlóak, csak ugyanúgy rejtve voltak, mint én. Vagy rejtve élték ki, vagy pedig erőszakot tettek magukon, és egyedül éltek, vagy férjhez mentek – ahogy én is férjhez mentem –, szóval próbáltak betagozódni. (…)
RD: Meddig voltál házas?
GS: Egy évig. De még addig sem tartott tulajdonképpen, csak egy fél évet. Az egy próbálkozás volt. Természetesen a szexuális vonalon akadt el, ami sehogy sem stimmelt. A férjem nagyon kellemes ember volt, és jó emberek közül való, kedves, szerény, rendes fiú. A válást ő kezdeményezte, amitől én nagyon megkönnyebbültem. A válóperben a férjem részéről fölmerült a másság gyanúja, de két barátnőm tanúnak jelentkezett, és ezt megcáfolta. Persze közben én mind a két barátnőmbe egy kicsit szerelmes voltam, ők tudtak is erről, a válóperben mégis szolidárisak voltak velem. Ez már Pesten történt, az egyetem elvégzése után.
Albérletben laktam, aztán valami kis padlásszobában, ami már gyakorlatilag az enyém volt, de mégsem volt az enyém. De a válás után szabadnak éreztem magam: dolgoztam, szerettem a munkámat, elvált asszony voltam. Borzasztó volt, mert régen folyton kérdezték, hogy „Te miért nem mentél férjhez?” Akkor már sokkal jobb volt elvált asszonynak lenni, ez társadalmilag teljesen más státus volt. És utólag örültem annak, hogy így alakult, mert akkor mindig mondhattam, hogy voltam férjnél. Azt nem részleteztem, hogy csak fél évig. Mondtam, hogy „Olyan rossz volt a házasságom, hogy nem akarok még egyszer férjhez menni!” Ez egészen másképp hangzott, mint „Te vénlány vagy, téged senki se akart elvenni?” A szingli életforma nem volt akkor divat.
Fiatal koromban sokat betegeskedtem, és megjártam több szanatóriumot, többek között Mátraházát is. Ez volt a magyar „Varázshegy”, ott is voltak szerelmek, és nagyon-nagyon érdekes volt.
RD: És ki volt az a nő, akivel az első kapcsolatod lett?
GS: Ő tíz évvel idősebb volt nálam. Nem volt leszbikus, biszex volt. Már a második férjénél tartott, az első házasságából két kamaszkorú gyereke volt. Őt is szanatóriumban ismertem meg, szobatársam volt. De akkor nem belé voltam szerelmes. Csak amikor indult a válóper, nekem kellett még egy mentő tanú, és miután ő is abban a szobában volt, egyszer megkerestem. És tényleg keresnem kellett, mert nem is tudtam, hol lakik. Utána kezdtünk barátkozni, ő kezdeményezett. Feri volt a beceneve. De nő volt. Teljesen.
