Nincs internet, nincsenek LMBTQ+ szervezetek vagy aktivisták, nincs, aki azt mondja, hogy ez teljesen rendben van. Érzelmek vannak, amik utat törnek maguknak és intimitásban, szexualitásban öltenek testet. Aztán vannak atrocitások, van elfojtás, titkolózás, bujkálás, szégyen. Mégis, mindennek ellenére van szerelem és van megkerülhetetlen kapcsolódás. Öt nő történetét adjuk most közre, akik a rendszerváltás előtt élték meg leszbikus* identitásukat. Elsőként következzen egy részlet a Kövesi Györgyivel készített interjúból.
2011-ben jelent meg az Eltitkolt évek című interjúkötet a Labrisz Leszbikus Egyesület gondozásában. Az interjúk többsége a hasonló címet viselő dokumentumfilm (2009) riportjaiból íródott, valamint felkutattak még további öt olyan középkorú vagy az idősebb generációhoz tartozó nőt, akik a rendszerváltás előtti vagy körüli években már felnőttként és leszbikusként próbálták önmagukat elfogadni és kapcsolatokat, közösségeket keresni. Ennek az öt nőnek (akik csak a könyvben szerepelnek) a coming out történetét adjuk most közre.
Gyárfás Judit: Ki volt az, akinek először beszéltél a leszbikusságodról, és mikor?
Kövesi Györgyi: Egyetemista koromban beszéltem az akkori szerelmemmel arról, hogy mi másképp működünk. Nem az önazonosságunkat kerestük, nem is egy csoportot, társakat, inkább kerülgettük ezt a témát. Mint problémát tételeztük. Beszéltünk arról, hogy mi mások vagyunk, a mi érzelmünk szerelem, de nem heteroszexuális. Ez egy probléma, erre megoldás kell. Nem azt láttuk megoldásnak, hogy csatlakozzunk egy társasághoz, vagy megerősödjünk ebben, hanem hogy megoldjuk ezt a problémát. Úgy, hogy várakozunk, és majd kigyógyulunk, majd elmúlik. Nem nagyon akartunk kigyógyulni, de a dolog természeténél fogva el-elmúlt.
Akkor nem mutatkozott megélhetőnek. Eltávolodtunk egymástól, más utakon járkáltunk. De beszéltünk erről, és sokat olvastunk. Másokról beszéltünk, irodalmi példákat hoztunk, hogy a Shakespeare-versek is erről szólnak. Mindenkit beazonosítottunk, Szapphót és társait, színészeket, híres embereket. De magunkat nem akartuk párhuzamban látni, direkt módon feldolgozni. Megéltük, jó volt, élveztük, kicsit féltünk, szégyelltük, bujkáltunk, dugdostuk.
Keresgéltünk mindenféle mást: én is, ő is. Ő is keresgélt pasit, nekem volt akkor barátom. Fiúbarátom, akivel aztán össze is házasodtam. Jó srác volt, szerettem, ő mutatkozott a természetesebb, a megélhetőbb, lazább megoldásnak. Természetesebb, félelemmentesebb, oldottabb megoldás egy párkapcsolatra.
GYJ: Az egyetemista kapcsolatodról tudott a család vagy a barátok?
KGY: A család semmit nem tudott, nem is laktam otthon. Koleszos voltam, nagyon keveset jártam haza, nem nagyon avattam be a szüleimet ezekbe a történetekbe. A kollégista társak, azt gondolom, hogy tudták. Ha nem csukták be a szemüket, fülüket, akkor tudhattak róla, mert hallható vagy látható jeleket is adtunk, hogy mi összetartozunk, még akkor is, ha bujkálnunk kellett.
Sok közös terünk volt másokkal. De nem mondatott ki! Azt tudom, hogy az egyik szobatársunk elköltözött abból a négyszemélyes szobából, ahol mi ketten voltunk. Tett valami olyasmi célzást, hogy őt ez zavarja. Annak ellenére, hogy nem éltünk szexuális életet előttük, volt az intimitásnak egy olyan foka, amit nehéz volt rejteni.
Direkt lebukásunk egy volt. Nem ismerősök előtt, hanem suhancok megdobáltak, és elkezdtek ránk csúnyákat beszélni. Megalázó volt, felzaklatott, gyorsan be kellett térnünk az első presszóba, és konyaksorozattal feldolgozni az élményt. Remegtünk, annyira féltünk, hogy meg fognak verni. Csókolóztunk, ülve a Tisza-parton, egymást átkarolva, ez volt a nagy szerelmi jelenetünk. Föntről jöttek a biciklis suhanc gyerekek, leüvöltöztek, csúfolódtak, jöttek lefelé, és akkor elhúztunk. Ez volt a dolog publicitása.
GYJ: Több ilyen reakció nem volt?
KGY: Nekem nem volt, ami ilyen megalázó lett volna. (…)
GYJ: Visszatérve az első szerelmedre: őt hogy ismerted meg, vele hogy jelentetek meg, mennyire bujkáltatok?
KGY: Nagyon bujkáltunk. Középiskolás kollégium volt: bujkáltunk vasalószobába, hátsó lépcsőházba, üres szobákba, vécébe, kis tanulószobába. Kerestük egymás társaságát. Még olyat is csináltunk, hogy plédekkel barikádoztuk el az ágyat, és kuckót készítettünk magunknak. Ez tipikus bújás volt. Elbújás, de jelen voltak a többiek is, csak mi beplédeztük magunkat.
Éjszaka összebújtunk. Nem az én szobámban lakott ez a lány, de átjött hozzám éjszaka, egy kicsit ott volt, bebújt hozzám. Aztán elköltözött a kollégiumból. Átköltöztették őket egy másik koleszba, és ő elkezdett pasizni. Akkor én ezt nagyon rosszul éltem meg. Elmesélte, hogy neki pasija van. Ez egy nagyon-nagyon egymásba gabalyodott, heves érzelem volt, de testiség a csókolózáson túl nem volt benne. A klasszikus szexuális élet nem kezdődött el, mert nem mertük, vagy nem tudtuk. Mind a ketten nagy szerelemnek éltük meg.
Ő aztán férjhez ment, gyereket szült, 28 éves korában kiment Amerikába, most is kint él. Keresgéltem, hogy hol van, hogy beszéljük ki, ami történt köztünk! Ez volt az első nagy érzelmünk – ő mit érzett, és miért, mit csináltunk mi akkor, mi történt ott velünk? Felnőtt koromban tudtam volna beszélni róla. Nagyon nagy igényem volt rá. De sose tudtam őt elérni.
Harminc év múltán hazajött, és megkeresett engem. Harminc év múlva fejeződött be a történet. Találkoztunk, és volt egy heves egymásra találás. Furcsa volt. Azt éltem meg, hogy az érzelmeimben teljesen visszazuhanok, regrediálok a 17 éves énemre. Az agyam viszont a negyven-akárhány éves szinten volt. Volt egy énem, aki nézte, hogy mit csinálok: néztem magamat, hogy „most mi van”? Meghasadtam. És akkor beteljesült a szerelmi kapcsolat. Megtörtént a szexuális egymásra találás, ami egy-két évig tartott úgy, hogy ő hol Amerikában, hol itt volt. Akkor kibeszéltük, helyrekerült, helyrezökkent ez a történet. Ami számomra nagyon meglepő volt, hogy 46-48 évesen 17 éves érzelmekbe tudok visszazuhanni. Megláttam, meghallottam: „Jézusom, itt van! Harminc éve semmi sem volt köztünk!” Ez nagyon furcsa, nagyon örömteli volt. Ez is egy ajándék. Azt gondoltam, hogy ilyen nincs! Ez nem meleg-specialitás, ez heteroszexuális szokás, hogy 17 éves szerelem beteljesülhet harminc év múlva.
Most levelezgetünk, baráti leveleket váltunk. Hogyha föltűnne az életemben, valószínű, hogy újra és újra meg tudna történni ugyanaz. Nem tudnék vele együtt élni, továbbra sem gondolnám, hogy ő az én párom, de valami nagyon megmozdult bennem érzelmileg, és az agyam tiltakozik, hogy „ugyan már”! Más ember, mint akikkel én egyébként szeretek lenni, elviselhetetlen nőszemély, de ő az! Ennyi.
