Viszonylag régóta képben vagyok a női focival, egyetemista koromban követtem az amerikai válogatott meccseit, az akkori barátnőmmel pedig Tumblrön beszéltük meg, hogy mi a helyzet a csapattal. Mivel nem sokkal azelőtt coming outoltam sokat jelentett számomra, hogy a focicsapat egy része nyíltan vállalta, hogy leszbikus. Ekkoriban lett nagy Megan Rapinoe neve, és ebben az időben volt gyakorlatilag verhetetlen az amerikai női fociválogatott.
Aztán az életem másfele vette az irányt, de itt-ott mindig elolvastam a híreket, és szépen lassan visszakanyarodtam ebbe az irányba, elkezdtem újra követni a híreket.
2022-ben az angolok megnyerték az Európa-bajnokságot, és innen kezdtem rájönni, hogy Európában is felszálló ágban van a női futball. Mikor egy évvel később a spanyolok megnyerték a VB-t, már a nagyobb csapatok ismertebb játékosaitól volt hangos az Instám. Azt azért leszögezném, nem értek jobban a focihoz, mint egy átlag magyar drukker, csupán annyi történt, hogy megtaláltam azt, amivel könnyebb azonosulnom ebben a sportban.
Szépen lassan ellepte az algoritmusaimat a női foci, ezt hagytam, sőt mivel a baráti társaságban is találtam olyat, aki vevő erre, így aktívan elkezdtem keresni, hol tudok meccseket nézni.
Szépen lassan megtaláltam azokat a csatornákat, ahová ha kellett, akkor még VPN-re is előfizettem, hogy nézni tudjam a kedvenc csapataimat. Európában a klubfociban a spanyol – főleg a Barcelona -, egy-egy német és francia, illetve az angol klubok dominálnak, országos szinten kicsit szélesebb a mezőny, de nagyok a minőségbeli különbségek a csapatok között.
Ennek fényében a 2025-ös EB folyamatosan ment a háttérben tavaly nyáron, és rendkívül élveztem, mikor a barátokkal egy kocsmából néztük az angol-spanyol döntőt. Mivel a magyar női válogatott nem jutott ki, így az angolok mellett tettem le a szurkolási voksomat, és bár volt néhány igazán necces mérkőzés, végül megvédték az Európa-bajnoki címüket. Ezután tudtam, nekem ezt látnom kell élőben. Ősszel már csak hab volt a tortán, hogy a Disney megvette a bajnokok ligája közvetítési jogokat, és végre nem kell streaming linkeket vadásznom, ha klubfocit szeretnék nézni.
Szeptemberben eldöntöttem, hogy is fogok én élőben női focit nézni: kerestem hozzá társaságot, és október végén vettünk 3 repjegyet Londonba. A Barclays Women’s Super League Chelsea-Arsenal meccsét néztük ki, egy szép január végi hétvégére.
Ez a két csapat az európai női foci krémje, a Chelsea sokszoros kupabajnok, az Arsenal a tavalyi Bajnokok Ligája győztes, és természetesen a kedvenc játékosok nagy része ebben a két klubban játszik, de a legfontosabb az volt, hogy Lucy Bronze-t lássuk élőben a pályán. A hajnali gépről leszállva egyből a stadionba mentünk, ahol életem egyik legnagyobb élményét kaptam. A Stamford Bridge stadion adott helyet a rangadónak, és bár nem volt tele, de így is több mint húszezren néztük a meccset. A belépő londoni léptekkel egyáltalán nem drága, 30 font volt a hetedik sorba egy jegy. Kicsit korán érkeztünk, de legalább kipróbáltuk a büféket, fényképezkedtünk a kiállított relikviákkal és mikor elkezdődött a meccs, bezsúfolódtunk a székekbe. Hihetetlen volt látni élőben a csapatokat. Percekig csak azt tudtam ismételgetni, hogy az ott Emily Fox, és teljesen felfoghatatlan volt számomra, hogy ezeket az embereket a focipályán látom élőben, és nem az Instagram hírfolyamomban egy videóban.
Ugyan a Chelsea kikapott, de ez nem vett el abból a fantasztikus szurkolói élményből, amit kaptam. A jól megszervezett beengedés, a kiszolgálás, a meccs közelsége, a többi szurkoló sokszínűsége, a hihetetlen mennyiségű ember, aki szintén azért volt ott, hogy ennek a két női csapatnak szurkoljon, és az a szuper hangulat, amiben az a két óra telt el, tette igazán varázslatos élménnyé az egész utat. Mikor landolt a gépünk Budapesten, már formáltam a tervet a fejemben, hogyan fogok még jó női focit nézni élőben.
Pont kapóra jöttek a világbajnokság selejtezői, de a tervem, ami szerint a magyar női válogatott egy kalapba kerül mondjuk az angollal hamar dugába dőlt a ligás struktúra miatt. Végül ez sem szegte kedvem, hiszen annyira pozitív volt a kinti élmény, hogy biztos voltam benne, a női válogatott meccsein is legalább ilyen jól fogom magam érezni. Magyarország az év eleji sorsoláson Azerbajdzsánnal, Észak-Macedóniával és Andorrával került egy csoportba, és márciusban kezdték lejátszani ezeket a meccseket, hogy legyen esélyünk pótselejtezőn kijutni a VB-re. Az Azerbajdzsán csapatot március 7-én fogadták a magyarok a Pancho Arénában, felbuzdulva a januári élményeken kerítettem magam mellé társaságot, és vettem 4 jegyet a meccsre.
Mivel a tavasz ide is elért, már délelőtt a környéken kirándultunk, és gyakorlatilag pólóban mentünk a csarnok bejáratához. Itt ért minket az első meglepetés, hiszen gyakorlatilag semmit nem vihettünk be stadionba, még az üres vizesüvegeinket se. Azzal tisztában voltam, hogy a játékminőség nem olyan lesz, mint a londoni derbin, de arra gondoltam, hogy ha jó környezetben töltjük el ezt az időt, női focit nézve, már az is szuper. A meccs meglepően jó volt, a magyar lányok birtokolták többet a labdát, és gólt is lőttek, amivel behúzták a 3 pontjukat. Azonban a meccset körülvevő atmoszféra nagyban elmaradt a londonihoz képest. Összességében jó élmény volt, azonban a londoni szurkoló kultúrához fel kell nőnünk, mert addig nehezen lesz itthon is népszerű a női futball.
A két meccs tanulsága az, hogy nem elérhetetlen, ha támogatni szeretnénk a női focit, és itthon nem kell sokat tenni azért, hogy elmehessünk megnézni egy meccset. A világbajnoki selejtezőket most játsszák, lesz még néhány válogatott meccs áprilisban és májusban is, az UEFA honlapján nagyon könnyen lehet tájékozódni ez ügyben.
