Emlékeztek arra a részre a Rómeó és Júliából, amikor Júlia rádöbben, hogy Rómeó az ellenséges család fia, és azon elmélkedik, hogy mit is jelentenek a nevek? Egy egész monológot kanyarított Shakespeare arra, hogy arról beszéljen, mit is jelent valójában az, hogy így vagy úgy nevezünk meg dolgokat, sőt talán nem túlzás azt se mondani, hogy az egész dráma erről a kérdésről szól. De mit jelent ez a modern identitások korában? Mit jelent az LMBTQ mozaikszó idején? Jó-e egyáltalán, hogy dobozokban gondolkodunk?
“I go by she, her, hers” („én a she, her, hers - vagyis nőnemű - névmásokat használom”). Magyarként nehéz mire vélni egy ilyen kijelentést. Ugyanakkor Amerikában queer és haladó körökben egyre gyakoribb, sőt lassan szinte kötelezővé vált az ilyen önmeghatározás. Mit jelent ez, honnan ered, és miért jó, vagy jó-e egyáltalán a queer emberek névmás alapján való besorolása?
A magyar igen különleges nyelv, olyan szempontból, hogy nem ismeri a nyelvtani nemet, azaz nem különbözteti meg a főneveket aszerint, hogy milyen a nemük. A nyelvtani nem ismerős olyan nyelvekből, mint a német vagy a francia (a der, die, das illetve a le és a la határozzák meg a főnév nemét). Ezekben a nyelvekben az is nyilvánvaló, hogy az egyes főnevek nemének nem sok köze van a valódi nemekhez: például miért lenne egy asztal (der Tisch) hímnemű? A nap a németben (die Sonne) nőnemű, a franciában pedig (le soleil) hímnemű?
A magyar nem ismer ilyen megkülönböztetést, viszont még durvább, hogy a személyes névmásokban sem tesz különbséget férfiak és nők között. Míg az angol he és she, a német er és sie és a francia il és elle ezt a szerepet töltik be, a magyar elég egyedülálló módon csak ő-vel jelöli meg a harmadik személyt. Ennek eredményeképpen, ha valakiről úgy beszélünk, hogy nem nevezzük meg, az illető elvileg lehet akármi: férfi, nő, állat, űrlény. Ez az izgalmas többértelműség nagyban hozzájárul egyébként a magyar nyelvű költészet nagyszerű lehetőségeihez.
Teljesen más a helyzet a világ nagyobbik felében, ahol, ha egy emberről beszélünk, az illetőt azonnal egy nemi kategóriába is belehelyezzük. Nem meglepő hát, hogy a queer emberek számára fejfájást okozott az őket besoroló nyelvhasználat, mert gyakran nem annak a neműnek érzik magukat, ami első blikkre látszik rajtuk. Így magyarázható, hogy főleg queer körökben elterjedt a bemutatkozás során az a kérdés, hogy „what are your pronouns?”, azaz, „mik a névmásaid?”, vagyis, melyik névmásokat érzed a magadénak, a hím- vagy a nőneműeket? Melyikkel azonosítod magad? Ha egyik sem, akkor még mindig ott van a them-sorozat, az ők: amikor nem választottál egy nemet sem, hanem csak általánosságban beszélsz egy harmadik személyről.
Szóval az amerikaiak azért tették a bemutatkozás részévé a saját névmáshasználat kinyilvánítását, hogy az újonnan létrejött kínos névmástévesztéseket elkerüljék. Ha rögtön mindenki közli, hogy ő she, he vagy they, akkor el lehet kerülni a kellemetlen félreértéseket. Ezért akár ismerkedésnél, akár munkahelyen (haladóbb körökben) előfordulhat, hogy az első találkozásnál a csoport körbemegy, és mindenki végigragozza, hogy ő micsoda. (Hogy miért is kell végigragozni, hogy she, her, hers azt szerintem senki se tudja. Rejtélyes, hogy ennek mi a hozzáadott értéke.) Mindenesetre a módszernek megvan az az előnye, hogy mindenkit szépen elhelyez az önmaga által választott rendes kis kategóriába, és innentől a kérdés és a problémák le is vannak tudva.
Ha egyesek egy kis iróniát véltek kiérezni az utolsó mondatból, akkor bizony nem tévedtek. Bár nehéz nem rokonszenvezni az eredeti problémával, az önmeghatározásért küzdő emberekkel, mégis van valami zavaró ebben a kényelmességre törekvő megoldásban. Az, hogy az emberek önazonosságát egy sima névmás-kinyilatkoztatással lerendezettnek tekinti. Az, hogy a nemi identitás bonyolult - és valljuk be, izgalmas - kérdését egyetlen névmással akarja leegyszerűsíteni, letudni. Nem queer gondolkodás ez igazából: nem véletlen, hogy angolul a heterókat straightnek, azaz egyenesnek nevezik. Az egyenesnek minden egyszerű, kétdimenziós, sík, lapos. A kategóriák tiszták, rendezettek. A nemek egyszerűek és világosak. A queer számára viszont nincsenek tisztán meghúzott határok: a dolgok egybefolynak, összemosódnak, és ráadásul állandóan változnak vagy változhatnak.
Azzal, hogy a bemutatkozásnak szerves részévé válik az önmeghatározás, azzal egy megérdemelt jog kényszerré válik: nyilatkoznod kell, lány vagy, vagy fiú? Döntened kell, és a nem döntésnek is megvan a kategóriája, akkor is besorolunk: they. A straight logika győz, a nemek ugyanis így is egyértelműek, konkrétak lesznek. Ugyan eldöntheted, hogy melyikhez érzed magad hozzátartozónak, de mégis egy egyértelmű és szolid kategóriát kell megjelölnöd, és onnantól kezdve ez vagy te, nincs középút, nincs átalakulás, nincs kísérletezés. Így válik egy rokonszenves kezdeményezés ismét korlátozó, behatároló rendszerré. Talán még nagyobb baj, hogy ezt a kezdeményezést pont LMBTQ+ emberek viszik előre továbbra is.
Még szerencse, hogy a magyarban nincsenek nemet megkülönböztető személyes névmások. Így nem kell bajlódnunk azzal, hogy hogyan határozzuk meg magunkat, ugyanakkor megőrizzük a kísérletezést és a nyitottságot. Az amerikai eset tanulságos nekünk is, mert jól bemutatja, hogy egy queer törekvés hogyan képes szándéka ellenére is azonosulni a hagyományos, heteró gondolkodásmóddal. Számunkra is fontos tehát, hogy óvakodjunk a túlzott kategorizálástól, a dolgok egyszerű lerendezésétől.
„Mi is a név?”— ez a Rómeó és Júlia óta releváns kérdés, és már ott is elhangzik, hogy teljesen mindegy, mert a rózsa akkor is ugyanolyan illatos, ha nem rózsának nevezzük.
