Tapasztalataim szerint sokan azt a véleményt képviselik, hogy az LMBTQ+ témáknak nincs helye a magyar oktatásban. Leszbikus tanárként ez duplán is érint: egyrészről még elég friss emlékeim vannak arról, milyen érzés nem heteróként az iskolapadban ülni; másrészt aggasztónak találom az értékeket, amiket a magyar oktatásirendszer sulykol a jövő nemzedékébe.
Sok pedagógus hiába vall melegbarát nézeteket, nem feltétlenül tudja kezelni az LMBTQ+ emberek elfogadásához kötődő problémákat. Én is úgy kaptam kézhez a tanári diplomámat, hogy a szexuális irányultsággal és a nemi identitással kapcsolatos kérdések – emlékeim szerint – egyszer sem merültek fel a tanárképző óráimon. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
Jelenleg az Egyesült Államokban élek az indianai Bloomington nevű kisvárosban. Ösztöndíjprogram keretén belül vagyok itt: a szintén tanár finn feleségem a szivárványdiákok iskolai helyzetét kutatja. Ittlétünk alatt hatalmas élmény azt látni, hogy az amerikai iskola mennyire tudatosan tesz az LMBTQ+ közösség láthatósága és elfogadása érdekében. Továbbá azt is megtapasztaltam, hogy mekkora szerepe van a tanárok képzésének abban, hogy milyen légkör alakul ki egy adott oktatási intézményben.
Mert hiába gondoljuk, hogy ha a másság nem szerepel a tankönyvekben, akkor az nincs is jelen az iskolában, és beszélni is felesleges róla. Középiskolai angoltanárként tudom, hogy az LMBTQ+ témák igenis feljönnek mind az órákon, mind a szünetekben. Ha máshogy nem is, de „buzizás” formájában biztos. És ilyenkor a tanárnak lépnie kell. Azaz kellene. Egy magyar iskolai tapasztalatokról szóló kutatás szerint ugyanis az esetek 59%-ában a pedagógus nem reagált a diákok homo- és transzfób megnyilvánulásaira, valamint csupán a tanárok 18%-a szólt rá a bántalmazóra. A kutatásból az is kiderül, hogy egyes esetekben ennek nem feltétlenül a pedagógus értékrendszere, hanem a tudás- és eszközhiány az oka.
Dióhéjban a magyar valóságról
Hogy az USA-ban látottak értelmet nyerjenek, kiemelnék egy pár adatot az előbb említett kutatás eredményeiből. A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű emberek iskolai tapasztalatai című kiadványban a Háttér Társaság 2010-es adatokat elemez. Jelenleg ez a legfrissebb elérhető eredmény Magyarországon, de jó hír, hogy 2017 nyarán megtörtént a következő adatgyűjtés. A kiadványból csupán egy pár adatot említenék meg a teljesség igénye nélkül.
Az amerikai álom
Amerikával kapcsolatban sűrűn halljuk, hogy ott minden sokkal jobb. Ilyen tapasztalataim nekem is akadnak, de ez nem teljesen igaz. Legalábbis a GLSEN eredményei alapján erre lehet következtetni. A Gay, Lesbian and Straight Education Network (Meleg, leszbikus és heteroszexuális oktatási hálózat) nevű szervezet 1990 óta végez a fent említett magyar példához hasonló országos kutatásokat az LMBTQ+ diákok iskolai tapasztalatairól.
Akkor nincs is különbség Magyarország és Amerika között?
Személyes tapasztalataim szerint van, méghozzá azért, mert Amerikában a dolog nincs a szőnyeg alá seperve. Az oktatási intézményekben látható az LMBTQ+ kisebbség, és állandó beszédtéma az elfogadásuk. Ezt persze az alapján állítom, amit láttam, hallottam és tapasztaltam. Az USA nagy ország, az államok közötti különbségek még nagyobbak, ezért nem is szeretnék általánosítani. A GLSEN kutatásának nem túl jó eredményei is valószínűleg a területi különbségekből adódnak: az észak-keleti és a nyugati államok ugyanis sokkal liberálisabbak, mint az ország közepe valamint a déli régiók.
Mint már említettem, az indianai Bloomingtonban élek, a statisztikákat tekintve egy meglehetősen konzervatív állam egy kicsit liberálisabb kisvárosában. Mégis, a helyi középiskolában ott lóg a szivárványos zászló. A tanárok elmondása szerint tavaly történt egy rongálási eset, amikor is egyes diákok homofób megnyilvánulások közepette letépték a zászlót a falról. Az iskola vezetősége zaklatásnak minősítette az esetet: az elkövető diákokat felelősségre vonták, majd új zászlót tűztek ki a régi helyére.
Én ezt látom a legnagyobb különbségnek a magyar és az amerikai tapasztalataim között: itt nem a szexuális és nemi kisebbségeket hallgattatják el, hanem a zaklatót. Ami az iskola könyvtárát illeti, több LMBTQ+ témájú könyv megtalálható az ifjúsági regényektől kezdve az ismeretterjesztő irodalomig. Továbbá az iskolában működik egy diákok által fenntartott LMBTQ+ és szövetségeseik (gay-straight alliance) klub, aminek a keretein belül a tanulók előadásokat tartanak egymásnak különböző témákban és beszélgetnek. A klubhoz kell egy tanár engedélye is, tehát a diákoknak tudniuk kell, melyik pedagógushoz lehet bizalommal fordulni. Ezt országszerte egy egyszerű matricával (safe space sticker) oldják meg az amerikaiak. Az ún. szövetséges tanárok felragasztják ezeket a matricákat az ajtajukra, hogy jelezzék a diákok számára, őket érdekli a szivárványtanulók sorsa. Ezt sem úgy kell elképzelni, hogy minden ajtón van egy matrica – elvétve láttam egyet-kettőt intézményenként. Bár szerintem már az is nagy eredmény, ha a tanuló tudja, ki az a pár tanár, akikben bízhat. Általános matricákkal is lehet találkozni, amelyeken csak ennyi áll: „Itt mindenki biztonságban van.”
Egyébként a fent említett GLSEN kutatás ilyen és ehhez hasonló ötleteket ad az oktatási intézményeknek az LMBTQ+ láthatóság növelésére. Továbbá azt is vizsgálja, milyen mértékben járultak hozzá ezek a tippek az iskolai légkör jobbá tételéhez és a szexuális és nemi kisebbségek elfogadásához. A matricák használatát elemezve a kutatók például arra a következetésre jutottak, hogy a szivárványtanulók – mivel jobban biztonságban érezték magukat – jóval kevesebbet hiányoztak, és így az iskolai teljesítményük is jelentősen javult.
A tanárképzésről
Az Indiana University egyetemet éppúgy jellemzi az LMBTQ+ láthatóság és az elfogadásra való törekvés, mint a fent említett középiskolát. A kampuszon, ahol jelenleg lakunk, ugyanúgy megtalálható az LMBTQ+ kultúrközpont, mint az ázsiai, a spanyol ajkú vagy az afroamerikai. Ezek a kultúrházak saját könyvtárral is rendelkeznek, valamint rendszeresen szerveznek programokat a célközönségüknek, a városnak és az egyetemi diákoknak egyaránt. Legutóbb például az LMBTQ+ központ vezetője tartott előadást a leendő tanároknak. Egyébként a pedagógia tanszék könyvtára is kiváló információforrás: rengeteg LMBTQ+ témájú ifjúsági irodalommal és képeskönyvvel rendelkezik. Míg ezek több magyar egyetemen valószínűleg „gender könyvként” lennének besorolva, itt egy (leendő) tanárnak ugyanúgy illik ismernie őket, mint a klasszikus műveket. Mondanom sem kell, hogy éjt nappallá téve olvasok mindent, ami elérhető.
A tanulás azonban nem áll meg az egyetem elvégzése után sem: a gyakorló pedagógusoknak is számtalan lehetőségük van a fejlődésre ebben a témában. A GLSEN rengeteg továbbképzéssel és kiadvánnyal segíti a tanárok munkáját. Továbbá számos konferenciából lehet országszerte válogatni. Nekem is volt szerencsém részt venni a bostoni PEN 2017 workshopjain, ami félreértés ne essék, nem „melegkonferencia” volt: nagyjából ugyanannyi előadás szólt az LMBTQ+ diákokról, mint a drámapedagógiáról vagy a projektmunkáról. Egyik nagy kedvencem volt a 13 ötlet a bináris nemi szerepek ellen alsó tagozatban című workshop. Itt gyakorlatilag olyan egyszerű tippekről volt szó, hogy a jó tanító nem általánosít és nem mondja, hogy minden gyereknek van egy anyukája és egy apukája. Mert lehet, hogy két anyukája van, vagy éppen soha nem találkozott az anyukájával, és a nagypapa írja alá az iskolai papírokat. Az is elhangzott, hogy a jó tanító nem versenyezteti a fiúkat és a lányokat egymás ellen, mert lehet, hogy van olyan gyerkőc az osztályban, akinek ez a csoportbontás gondot okoz.
Azt hiszem, a magyar oktatásnak lenne mit tanulnia. Még szerencse, hogy van honnan.
Kövessétek Julcsiék Instagram profilját is!
