Először is: hát persze, hogy létezik! A szomorú tény azonban az, hogy a történelem nagy részében egyáltalán nem volt egyértelmű ez a válasz, és bizony sokak számára ma is nehezen elképzelhető, hogy egy nő szakértője legyen egy adott témának. Évszázadok férfi tevékenysége azt eredményezte, hogy a tudományosság, a szakértelem, a képzettség férfiasnak számítanak. Ez a kapcsolat fordítva is fennáll: a férfiasság önmagában jelképezi a hozzáértést, a mély ismereteket és a professzionalitást.
Egy ilyen helyzetben bizony nem egyszerű kérdés, hogy egy nő* hogyan öltözködjön a munkahelyén, ahol egyrészt a szakértelem és professzionalitás alapvető követelmények, másrészt viszont nemi elvárások is meghatározzák, hogy mit szabad hordani és mit nem. És ha ez egy bonyolult kérdés a hetero nők számára, akkor a leszbikusoknak* még összetettebb, hiszen a társadalom ezer zavaros elvárása mellett, saját identitásbeli kérdések is felmerülnek.
Míg ma már minden reggel okozhat komoly fejfájást, hogy mit is vegyünk fel ma, a 20. század elején, a feminizmus korai időszakában teljesen új volt a munkahelyi öltözködés kérdése, és komoly dilemma elé állította a gondolkodókat. Egy olyan korban, ahol a nőknek nem volt szavazati joguk, és a jelenlétük a munkahelyeken korántsem volt adott, Simone de Beauvoir, francia filozófus, azt figyelte meg, hogy az elenyésző számú tudományos vagy egyéb munkában aktív nőt elsősorban a megjelenésük alapján ítélik meg, és nem az alapján, hogy valójában mit tesznek le az asztalra. Beauvoir ezért azon gondolkodott, hogy alapjában el kéne vetni a női divatot, és a nőknek a férfiakhoz hasonló, fizikai erőt sugalló ruhát kellene hordaniuk: így legalább az esély meglenne arra, hogy komolyan vegyék őket.
Gertrude Stein, a Párizsban élő amerikai költő, szintén a férfias öltözéket választotta. Választását nemcsak az motiválta, hogy az írásai és ne az öltözéke kapjon nagyobb hangsúlyt, hanem az is, hogy aktívan kereste azt a szakértői kisugárzást, amit a férfi öltözék biztosíthatott. Iszonyodott a „női költészet” megítélésétől, és azokban az irodalmi körökben akart részt venni (és vett is részt), amelyeket a nyugati kulturális élet nagybetűs Irodalomként tartott számon. Ebbe a törekvésébe nem fért bele, hogy nőként és női íróként lépjen fel.
Későbbi feministák azonban épp az ellenkezőjét vallották. Ellentétben a 20. század elején működő társaikkal, a század közepe felé az a gondolkodásmód terjedt el, amely épp a nők „másságát” hangsúlyozta. Nem a nőknek kell alkalmazkodni ahhoz, hogy a férfiak nem képesek társítani a női megjelenést egy komoly, szakértői hozzáállással, inkább a férfiaknak kellene megtanulni, hogy a szakértelem bizony nemcsak egy formában létezik, hanem sok alakot ölthet.
Akármennyire üdvözlendő ez a vélemény is, tény és való, hogy az előítéletek és diszkrimináció ebben a korszakban korántsem szűnt meg: sőt, a nők az ‘50-es és ‘60-as években egyre inkább a gépies, kiszolgáló állásokba sodródtak, amelynek következtében ezek az állások egyre inkább számítottak „nőiesnek”. Ebből a korból származik a titkárnő sztereotípiája, és érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon miért van az, hogy manapság is a kiszolgáló jellegű alkalmazások szinte mindig nőkben testesülnek meg, lásd Siri, Alexa, Cortana és társaik (tudunk egyáltalán kivételt találni?). Egyszóval a feminizmus századközepi hulláma sajnos nem volt sikeres abban, hogy a társadalom mentalitását megváltoztassa, és a nőiesség és hozzánemértés kapcsolatát megszüntesse.
Siri és társai, valamint számtalan más példa mutatja, hogy napjainkban tulajdonképpen ugyanaz előtt a dilemma előtt állunk, mint Beauvoir és Stein: még mindig a férfias viselet jelképezi a szakértelmet, a nőiesség pedig alapból hátrányból indul. A helyzet azonban bonyolultabb: ma már azért nem kis számban akadnak nők vezetői állásokban (igaz, még mindig lényegesen kevesebben, mint férfiak), és nekik (mint nekünk, az egyszerű, de mégis hivatalos munkák elvégzőinek) minden nap döntenünk kell, hogy milyen megjelenésben kívánunk fellépni. A női politikusok példája érdekes módon mutatja, hogy ugyan kívánatos a szakértelem, ezért nem előnyös egy nagyon feminin öltözet, de a választók nagy részét sérti és fenyegeti egy „túl férfias” nő: „túl okos”, sőt, ijesztően ravasznak is hathat, ami „egy nőnek nem való”. Egyszóval sehogy se jó ez — és akkor még a szexuális identitásról nem is beszéltünk.
Persze Stein és Beauvoir se volt épp a heteroszexualitás paragonja: Steinról köztudott, hogy életét Alice Toklas-szal élte le, Beauvoir pedig, ugyan Jean Paul Sartre házastársa volt, mind nőkkel, mind férfiakkal folytatott különböző kapcsolatokat. Beauvoirnál nehéz megítélni, de Stein esetében biztos, hogy a szexuális identitás kérdése komoly szerepet kapott az író öltözködési döntéseiben.
Leszbikusként* az ember érezheti jól magát férfias vagy nőies (vagy mindkettő, vagy egyik sem) öltözékben, de a „túl férfias” vagy „túl nőies” stigmák kicsit más hangsúlyokat kaphatnak, hisz a megvető megítélések könnyen az identitás letagadását vagy becsmérlését hordozzák magukban. Egy ilyen környezetben már olyan sok a szerepet játszó tényező, hogy szinte lehetetlenné válik olyan döntést hozni, ami mindenkinek jó. Vagy „nem nőhöz való”, vagy nem eléggé professzionális az ember mások számára — vagy nem eléggé önmaga, önmaga számára.
Erre kérdésre tehát nincs végleges válasz: az lehet a legjobb, ha a kérdéssel magával próbálunk szembemenni. A „túl férfias” és „nőies, tehát hozzánemértő” kategóriák pedig csak akkor fognak megszűnni, ha mindannyian őket feledve öltözködünk: ahogy tetszik, ahogy jólesik. Ha sok nő* hord férfias ruhát, akkor nem lesz már olyan férfias, és a nőies sem olyan nőies; és ha mindezek mellett sok nő* hord nőies ruhát, és vezet stábokat, talál fel dolgokat, akkor már a nőies sem lesz automatikusan amatőr, egyszerű és tudatlan. Valamikor csak megszűnik a férfiasság és szakértelem kapcsolata. Igaz, lehet, hogy ez nagyon hosszú idő kérdése. Addig is szerintem csak egy dolgot tehetünk: mindenki úgy öltözzön, ahogy neki jólesik, ami őt kifejezi. Csak nem árt ismerni az öltözködés mögött rejlő történelmet, és a megbúvó előítéleteket: már csak azért sem, hogy effektívebben küzdhessünk ellenük.
