Most már hivatalosan is itt a nyár és a több hónapos bezártságnak is vége, úgyhogy sokunkra rátört az utazási vágy. Én például idén nyáron az USA középső részére, az úgy nevezett Midwest-be, terveztem utazást. Ez persze sajnos elmarad, hisz az USA-ban még mindig tombol a járvány. De jól ismerjük a mondást: ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez: első nyári interjúnkkal az amerikai Midwestre repülünk.
Helló, Alyssa! Mondj egy pár mondatot magadról, kérlek!
A nevem Alyssa Billington. Illinois államban születtem és nőttem fel. Jelenleg az Illinois Urbana-Champaign Egyetemen vagyok doktorjelölt Emberi fejlődés és családi tanulmányok szakterületen. A szexuális identitás fejlődését vizsgálom interszekcionális megközelítésben. A szabadidőmben szeretek zenélni és komponálni: öt hangszeren játszom és imádok énekelni is. A kézműves sörért is odavagyok, illetve társasjátékozni és kempingezni is szeretek.
Már kicsi korom óta tudom, hogy a nőkhöz vonzódom; magamat néha a “leszbikus”, néha a “queer” jelzővel definiálom. Az egyetem alatt vált életem részévé az LMBTQ+ aktivizmus, részben azzal, hogy a helyi LMBTQ+ közösség aktív tagjává váltam, részben pedig azzal, hogy a kutatásomat is áthatják személyes, LMBTQ+ élményeim.
Az USA egy hatalmas ország; te az ország középső részén élsz, amit Midwestként szoktak aposztrofálni. Milyen az élet egy LMBTQ+ ember számára?
A személyes történetemmel szeretném megválaszolni ezt a kérdést. Egy vidéki kisvárosban nőttem fel Illinois-ban. Már nagyon korán tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, bár azt, hogy miben vagyok más, csak jóval később értettem meg. Akkor csak annyit tudtam, hogy szégyellnem kell magam. Ahogy nagyon sok kisvárosban Amerikaszerte, a mi mindennapjainkban is fontos szerepe volt a vallásnak. Egész gyerekkoromban azért imádkoztam Istenhez, hogy “javítson meg”. Természetesen ez nem történt meg, aminek most már nagyon örülök -- de akkor nem is reméltem, hogy valamikor majd ennyire jól megleszek a bőrömben. Akkoriban fogalmam nem volt róla, hogy más queer is van a világon, nem hogy egy egész közösség.
Aztán egyetemre is egy vidéki kisvárosba mentem, de most egy másik államba, Missouriba (ami szintén a Midwest része). Arra számítottam, hogy távol otthonról majd minden más lesz és rögtön fel tudom vállalni magam, de nem így lett: a szégyenérzet velem jött. Sok értelemben magabiztos voltam, de annak a gondolata, hogy melegnek valljam magam bárki előtt, teljesen kikészített. De ezen a liberális, humán szakos egyetemen végre találkoztam más LMBTQ+ emberekkel, így a béke szigetévé, tulajdonképpen egy menedékké vált számomra. Ugyan nem volt lehetőség, hogy részévé váljak a leszbikus közösségnek, a tágabb LMBTQ+ közösségben otthonra leltem. Az (ön)elfogadás ezekkel a találkozásokkal kezdődött. Ennek köszönhetem, hogy később az LMBTQ+ aktivizmus egyik vezetőjévé váltam és képes lettem autentikusan élni az életem mindenki előtt.
Amit most elmondtál, biztos vagyok benne, hogy sokakat meglep. Tudod, az az általános kép az USA-ról, hogy progresszív, toleráns ország, ahol jó dolga van az LMBTQ+ embernek.
Az Egyesült Államok állampolgáraként valóban sok előrelépést néztem végig az egyenlőséghez vezető úton: kezdve a hadseregben történt változtatásokkal, az azonos nemű házasság legalizálásán keresztül, a legfrissebb, munkaügyi antidiszkriminációs törvényig. Ennek ellenére a mai napig sok amerikai LMBTQ+ ember úgy éli meg identitását, ami az én gyerekkoromat is jellemezte. Röviden: queernek lenni az USA-ban semmi könnyű.
Azzal együtt, hogy sok a jogi előrelépés, a konzervatívok előretörése állandó fenyegetést jelent számunkra. A legfrissebb példa, hogy a Trump kormány olyan intézkedést hozott, ami kimondja, hogy az egészségügyi dolgozóknak joga van megtagadni egy transznemű személy ápolását. Az azonos nemű párok örökbefogadási jogát is folyton támadják. Ami pedig az erőszakot illeti, a színesbőrű LMBTQ+ emberek fokozottan ki vannak téve a gyűlölet bűncselekményeknek és a rendőri túlkapásoknak. Természetesen vannak közösségek, amelyek elfogadóak (főleg a városi környezetben), de a legtöbbünknek van az életében olyan terület, ahol fél felvállalni magát. Itt vagyok példának én: büszke leszbikusként, aki elkötelezett, komoly párkapcsolatban él és LMBTQ+ tanulmányokat folytat, mikor a minap egy Gay Pride-os pólóban sétáltam a vidéki Indianában, folyton le akartam venni, mert féltem a megalázó beszólásoktól. Mindezzel azt akarom mondani, hogy van egy csomó dolog, ami miatt jó az USA-ban élni LMBTQ+ emberként, de még hosszú az út a valódi egyenlőségig.
Befejezésül, mesélsz nekünk a comingoutodról?
Elég sok alkalom eszembe jutott, ahogy gondolkodtam a kérdésen. Végül arra jutottam, hogy azt mesélem el, ami a legmaradandóbb volt: amikor a szüleimnek mondtam el.
18 éves voltam, épp otthon voltam egy egyetemi tanítási szünetben. Akkor már eléggé zavart, hogy nem tudok teljesen önmagam lenni a szüleim előtt, hisz nem tudják, ki vagyok. Amint nekik elmondom, végre nyíltan meleg lehetek, azt gondoltam. De nem volt egy egyszerű feladat. Mindkét szülőm abban a konzervatív kisvárosban nőtt fel, ami az én gyerekkoromat is megmérgezte. Éppen ezért az életem nagy részében nem tudtam úgy tekinteni rájuk mint a családomra, egy biztonságos, támogató közegre, hanem mint az ellenség kémjeire, akik ellenem fordulnak, amint kiderül az igazság. Amikor egyetemre kerültem, beláttam, hogy fel kell keresnem egy pszichológust ezek miatt a küzdelmek miatt. Vele aztán írtunk egy szép levelet a szüleimnek, és az volt a 2011-es új évi fogadalmam, hogy odaadom nekik.
Végül január 2-án meg is történt: felolvastam nekik a levelet. Azt hiszem, nem sok részletet tudok elmesélni arról a délutánról, mert az agyamat elhomályosította a pánik, de arra emlékszem, hogy anyukám sírt, apukám meg elkezdett vitázni a felvázolt új valósággal. A következő kép pedig az, ahogy a bátyám háza felé vezetek és az jár a fejemben, hogy végre szabad vagyok. Másnap még azért anyám felhívott, hogy biztos vagyok-e ebben az egészben.
Igazából csak pár éve, hogy anyám elfogadja a helyzetet. Egyik nap a nővére, vagyis a nagynéném megkérdezte tőle: “Te, Alyssa meleg?”. Vonakodva, de bevallotta neki anyám. Ekkor pedig nagynéném elmesélte neki, hogy a helyi boltban hallotta, amint két ember ezen csámcsogott a pénztárnál. Azt gondolom, anyukám számára ez fordulópont volt: itt értette meg, hogy épp elég ember lesz az életemben, aki ellenem fordul emiatt; ő nem lehet egyikük.
Az apám viszont még mindig nem békélt meg a szexuális orientációmmal. Merev ideái és elvei vannak, és bár sokuk rendben van, az, hogy adottnak veszi a privilégiumait, az nincs. Az ominózus este óta nem beszéltünk az előbújásomról. Sosem fogadta el a barátnőimet és mindig tesz róla, hogy szégyelljem magam az orientációm és az “életstílusom” miatt. Jelenleg egy komoly, hosszútávú, stabil párkapcsolatban vagyok egy csodálatos nővel, így lassan be kell látnia, hogy nem tudja összetörni a valóságomat. Remélhetőleg inkább részévé válik.
