Ugyan a kijárási korlátozások megszűntek, továbbra is csak virtuális utazásra buzdítunk titeket. Látogassunk el Skóciába, ahol a koronavírus okozta válsághelyzetet nem arra használta a vezetés, hogy nehezebbé tegye az LMBTQ+ közösség életét, hanem épp ellenkezőleg. Üdvözöljétek Sirrit a LEAP Sports Scotlandtől!
Mondj egy pár szót magadról, Sirri!
Sirri Toppingnak hívnak, 27 éves vagyok. Eredetileg Észak-Írországból származom, de egy ideje már Glasgow-ban, Skóciában élek. A LEAP Sports-nál, Skócia LMBTI sport-egyesületénél dolgozom mint közösségszervező. Jelenleg rögbizem a Cartha Queens Park női rögbicsapatában. A sportnak mindig is központi szerepe volt az életemben: amióta csak lábra álltam, mindig ott volt egy labda is mellettem. Gyerekkoromban például minden szombaton fociztam. De éppen mivel ennyi időt töltöttem ebben férfiasnak tartott sport-közegben, hamar észleltem az egyenlőtlenségeket. Már általános iskola alatt is kétszer olyan keményen kellett edzenem, mint a fiúk, ahhoz, hogy bevegyenek a csapatba. Aztán ahogy elkezdtem kamaszodni, egyre gyakrabban csúfoltak olyan címkékkel, hogy “leszbi”, “buzi” vagy “butch”, pusztán azért, mert szerettem a focit.
18 éves koromban átköltöztem Skóciába, mert a Glasgow-i Egyetemre felvettek. Csak amikor az egyetemi csapatban kezdtem el focizni, akkor jöttem rá, hogy azok a címkék, amikkel éveken keresztül csúfoltak, végül is igazak voltak: tényleg a nőket szeretem. Szintén az egyetemi évek alatt jöttem rá, hogy nem feltétlenül kell a tüsi, rövid haj ahhoz, hogy leszbikus legyen valaki, és hogy szabadon kísérletezhetek a férfias és nőies megjelenések között. Persze azt meg utáltam, hogy annak a sok korlátolt homofóbnak a gyerekkoromból végül igaza lett. Bevallani, hogy leszbikus focista vagyok, úgy éreztem, igazolná ezeket a romboló sztereotípiákat. Úgyhogy egy ideig nem vállaltam fel nyilvánosan, mert meg akartam védeni a focit. Aztán egy idő után -- és a csapattársaimmal sok átbeszélgetett délután után -- rájöttem, hogy a láthatóság sokkal erősebb fegyver, mint a bujkálás. Az én coming-outom aztán egy csomó csapattársamnak is erőt adott.
Ez az önkereső folyamat végül oda vezetett, hogy elvégeztem egy mesterképzést Egyenlőség és Emberi Jogok témakörben, hogy jobban rálássak a sport és a nem illetve szexuális orientáció kapcsolatára. Ennek köszönhetően rátaláltam a LEAP-re, ahol azért dolgozhatok, hogy a sportot hogyan lehet a homo-, bi- és transzfóbia ellen használni. A LEAP előtt azt hittem, csak az én focicsapatom ennyire elfogadó, de örülök, hogy tévedtem. Skócia tele van LMBTI sportcsapatokkal és klubokkal, amelyek célja biztonságos terek biztosítása a közösség számára.
Ez egy lenyűgöző összefoglalója volt személyes utadnak. Köszönjük, hogy megosztottad velünk. Most mesélj kicsit Skóciáról!
Számomra leszbikusként Skócia egy biztonságos, elfogadó és sokszínű ország. Ami azt illeti, Európa egyik legmelegbarátabb helyének tartják. Ami a törvényes kereteket illeti, 2007-ben vált legálissá az örökbefogadása azonos nemű párok számára, 2014-ben pedig a házasság is törvényessé vált. Vagyis, azonos nemű pároknak, akik családot akarnak, elég jó helyzetük van Skóciában. Azt viszont nem állíthatom, hogy a közösségünk minden tagjának könnyű: még van mit javítani a Transz, a Queer és általában a nem-bináris emberek körülményein, hisz ők továbbra is diszkrimináció és bántalmazás célpontjai és az öngyilkossági rátájuk is magas.
A transz emberek számára 2004. óta lehetővé teszik az Egyesült Királyság törvényei, hogy születési neműket megváltoztassák. Ez a folyamat azonban nehézkes, hosszadalmas és drága: többek között bizonyítaniuk kell, hogy legalább 2 éve választott neműk szerint élnek, valamint egy sor orvosi, pszichiátriai vizsgálatnak alá kell vetniük magukat. Annak érdekében, hogy Skócia felzárkózzon néhány európai országhoz, a skót Parlament tett egy törvényjavaslatot az év elején, amely jelentősen megkönnyítené ezt a folyamatot: pl. a két év helyett 3 hónap lenne az elvárt limit, valamint 18 helyett már 16 évesen kezdeményezni lehetne.
Ezt üdítő hallani. Magyarországon éppen az ellenkező folyamat zajlott le az utóbbi hónapokban, a járvány alatti rendkívüli szabályozásra hivatkozva. De most inkább Glasgow-ról mesélj!
Jól érzem magam Glasgow-ban. Könnyű önmagam lennem, szemben mondjuk Észak-Írországgal, ahonnan származom. Glasgow-ban simán kézen fogva sétálhatok a barátnőmmel, míg amikor legutóbb Észak-Írországban voltunk, egy csomó rosszalló tekintet meredt ránk. Annak ellenére, hogy csupán egy 30 perces repülőút választja el a kettőt, két teljesen különböző világ.
Az a véleményem, hogy Glasgow-ban jó láthatósága van az LMBTI közösségnek, mivel a város egy kozmopolita kulturális központ. Ez a leszbikus életre is igaz. Én főleg a sporton keresztül élem meg a közösségi élményt, és azt kell mondanom, hogy mivel hatalmas támogatásra találtam a leszbikus, biszexuális és meleg-barát női sport közösségben, nem nagyon keresgéltem mást.
Vannak persze bárok és klubok, ahova a 20 éveim elején én is be-benéztem, de az az igazság, hogy ide főleg meleg férfiak és kíváncsiskodók járnak. Hallottam más helyekről is - pl. kávézók, könyvklubok, kórusok - amelyek LMBTI-barátok.
Végezetül, elmesélsz nekünk egy emlékezetes coming out élményed?
A legnehezebb eset apukámmal volt. 2014-ben találkoztam azzal a nővel, akivel, rögtön tudtam, le akarom élni az életem. Tudtam, hogy nehéz lesz előbújnom apukám előtt az észak-írországi vallási befolyás és konzervativizmus miatt. Ezzel együtt sajnálom, hogy mégsem úgy álltam oda elé, hogy “Apa, van egy barátnőm és valamit el kell mondanom róla: szürcsöli a teát”. Ehelyett a nemére, egy annyira pici, jelentéktelen részére fókuszáltam a bejelentésemben. Aki már járt ott, pontosan ismeri azt a félelmet, hogy vajon továbbra is szeretni fog-e ez az ember, mikorra a mondatra készültem, hogy “Meleg vagyok.” Végül könnyekkel küzdve kinyögtem, és apám mondata, hogy “Nem mondhatom, hogy nem vagyok csalódott” valóban mélypontja volt a beszélgetésnek, de amint megismerte a párom, rájött, hogy mégsem lesz olyan nehéz az életem, mint tartott tőle.
