Nagy megtiszteltetés, hogy 2021-es évi első vendégünk Zhanna az utóbbi hónapokban a világsajtó figyelmének középpontjába került Fehéroroszországból, avagy Belaruszból.
Mondanál magadról pár szót?
Sziasztok! Zhanna vagyok Minszkből, Fehéroroszországból. Úgy definiálnám magam, hogy egy 30 éves leszbikus vagyok, aki grafikusként dolgozik, főleg szociálisan kiszolgáltatott csoportokkal, például a J4T szervezettel. Ami azt illeti, nem nagyon próbálom elrejteni a szexuális identitásom, de azért nem is hirdetem -- nem tenném például a CV-m első lapjára. Sok barátom van, köztük exek, akikkel gyakran járok kávézókba, szabadtéri koncertekre és sokat utazom (legalábbis a COVID előtti időszakban; azóta minden sokkal bonyolultabb lett).
Fehéroroszország az utóbbi időben sokat szerepelt a hírekben, de mégsem tudjuk, hogy valójában mi a helyzet felétek. Milyen az élete egy LMBT+ embernek Belaruszban?
Egy leszbikus számára jóval egyszerűbb úgy élni, ha nem bújik elő. A barátok, kollégák és a család szűk körén belül beszélhetsz az orientációdról, de előbújni a főnököd előtt, a médiában vagy újdonsült ismerősök előtt elég problémás, sőt veszélyes is. Ez a titkolózás, amit a politikai légkör is megkövetel, egy csomó nehézséghez vezet: például nem mehetsz be a sürgősségi osztályra, ha a barátnőd kórházba kerül, vagy épp nem látogathatod meg a csajod a börtönben, mert jogilag semmi közöd hozzá.
Minszkben, a fővárosban más a helyzet, mint vidéken?
Hát, ez is attól függ, ki van a közvetlen környezetedben. Ha a kollégáid nagyrésze liberális vagy pusztán fiatal, akkor valószínűleg támogató légkörre számíthatsz. De az idősebb generáció tipikusan konzervatív ebben a tekintetben. Ugyan van pár szivárvány család és olyan LMBT+ ember, aki nyíltan él, de a számuk nagyon alacsony. Általában akkor teheted meg, hogy előbújj, ha már jelentős sikereket értél el a területeden és egy coming out nem okozna nagy károkat a karrieredben. Vagy ha elkötelezett aktivista vagy, aki felkészült a támadásokra és az üldöztetésre.
Akkor különösen becsülöm, hogy vállalkoztál erre az interjúra! Mesélnél még kicsit a leszbikusok helyzetéről Minszkben?
Nehéz külön beszélnem a leszbikusokról, és nem mint az LMBT+ közösség részei. Nem mondhatom ugyanis, hogy lenne külön terünk vagy külön kommunikációs csatornánk. Általában a kialakult kapcsolati hálókon keresztül zajlik a kommunikáció. Az utóbbi években nem voltak kifejezetten leszbikus bulik, úgyhogy nehéz kapcsolatokat építeni a régi kontaktok nélkül. Általában véve azt mondhatom, hogy egy egységes csoporttá alakult a társaság.
Vannak persze “nyílt” kommunikációs csatornák is és ott is be lehet próbálkozni; vannak bárok is, ahol iszogathatsz, aztán meglátod. A hét évvel ezelőtti exkluzív leszbikus találkozókat a mai napig nagyon hiányolom. Most gyakorlatilag engedélyt kell kérned, hogy “flörtölhess” valakivel, mert sosem tudhatod, hogy az illető hogy áll a dologgal és ugye megbántani nem akarunk senkit.
Igen, ez egy kockázatos vállalkozás így. És akkor zárjuk a beszélgetést a szokásos kérdéssel: elmeséled egy emlékezetes coming outodat?
Mikor először úgy alakult, hogy vallanom kellett a szexuális orientációmról (kb 18 éves voltam), épp nálunk volt anyukám egyik barátnője. Megkérte, hogy mutassam meg a fényképét annak a “barátnak” (persze egy lány volt), akihez épp indultam éjszakára. Miután megnézte a fotót, odafordult anyukámhoz: “Még kétségeid vannak, hogy leszbikus?!” Anyukám köpni-nyelni nem tudott, úgyhogy a barátnője folytatta: “Ugyan már, nyugi! Én 15 éve élek együtt egy nővel.” A hab a tortán, hogy erre apukám is beszállt a beszélgetésbe és elmondta, hogy fiatal korában ő is “kísérletezett” egy barátjával, aki azóta családos és nem mellékesen a mai napig a családom barátja.
