Üdv, Karin! A 2020-as év záró interjúja a tied. Mondanál magadról pár szót?
Sziasztok! Karin Schönpflugnak hívnak. Bécsben élek jelenleg és valójában életem nagy részét is itt töltöttem. Közgazdász vagyok, aki a feminista és LMBTQ+ gazdasági kérdéseket kutatja. A bécsi Türkis Rosa Lila Villa önkéntese vagyok immár 25 éve, ahol tanácsadással, comingout csoportokkal, közösségépítéssel és politikai aktivizmussal foglalkozom. 2004. óta a bécsi Dyke March-ok szervezésében is részt veszek, valamint az EL*C-nek (European and Central Asian Lesbian* Community) is tagja vagyok. Érdekesség, hogy egy bécsi feminista dob-csoportban is játszom. Nyaranta általában a dániai Femö táborba járok, illetve a leszboszi Women’s* Festivalra. Idén viszont, a korlátozások miatt, főleg túrázással és hegymászással töltöttem a szabadidőm.
Ez is nagyon jól hangzik; az Alpok gyönyörű hely. Most beszéljünk egy kicsit az osztrák LMBTQ+ helyzetről!
Ausztriában nagyon sokat javult az LMBTQ+ közösség helyzete az utóbbi évtizedekben. Sok ideig szigorú törvények vonatkoztak a szexuális kisebbségekre, de az idők során a törvényszék (nem annyira a parlament) megváltoztatta ezeket. Ma már lehetőség van megházasodni, bejegyzett élettársakként élni, szülőnek lenni, sőt örökbe fogadni is. Az antidiszkriminációs törvények a munkaügyi esetekre terjednek ki, de a szolgáltatások és az egészségügy világát még nem fedik le. A legnehezebb helyzetben az interszex emberek vannak, hiszen még mindig legális az újszülöttek nemi szervének megcsonkítása “nemi helyreigazítás” címszó alatt; ami pedig a felnőtt interszex személyeket illeti, ők is csak pszichológiai felügyelet mellett dönthetnek saját nemükről.
Mi a helyzet Bécsben konkrétan? Budapestről sokan járnak ki a “jobb életért ízéért”.
A leszbikus/meleg/biszex párok elég nyíltan élnek Bécsben, főleg a trendibb kerületekben, de -- ahogy egy 2020-as EU-s felmérés és egy pár évvel ezelőtti, kifejezetten bécsi online kérdőív rámutatott -- vannak olyan városrészek, ahol nem érzik maguk biztonságban és ott például mellőzik a nyílt érzelemkimutatást. A Pride-hónapban a város, a hivatalos épületek, sok cég és még néhány iskola is kirakja a szivárványos zászlót; ami azt illeti, még a villamosokon is ott van. Elég bőséges a költségvetés a Pride programokra, a Pride Falura és egyéb kulturális eseményekre. A legnagyobb cégeknek van LMBTQ+ csoportja és úgy általában a populáris konszenzus a városban az, hogy “oké melegnek lenni”.
Ennek ellenére még mindig létezik utcai erőszak, ahogy a világ szinte bármely más részén főleg a transz-nők és a nem bináris emberek irányába. Az iskolákban is sok a bullying, szintén a nem-normatív nemi megnyilvánulások büntetésére. A pandémia miatt a queer bárok és éttermek zárva vannak, de reménykedünk a jövőben. Van egy Szivárványcsalád-központ és egy különösen az LMBTQ+ menekülteket segítő közösség, valamint két közösségi ház, a Türkis Rosa Lila Villa és a Hosi. Illetve sportklubok és kulturális programok is szoktak lenni.
Ez elég bőséges választéknak tűnik. Milyen konkrétan a leszbikus közösség számára Bécs?
A bécsi leszbikus közösségi élet egy kicsit olyan, mint egy falu, ahol sok ember ismeri egymást, mégis elég pezsgő. Rengeteg nagyszabású buli van a fiatalabb generációk számára, az idősebb leszbikusok pedig inkább kisebb eseményeken élvezhetik egymás társaságát. Vannak Facebook csoportok, ahol könnyen értesülni lehet a programokról. A fiatalabbak főleg a FLINTE Caféba járnak, illetve van egy nagyon aktív queer diákszervezet is. A Türkis Rosa Lila Villa kávézója számtalan eseménynek ad otthont, például van itt karaoke, rapid randi, kerekasztal, filmest. A helyi közösség mellett egy elég jelentős nemzetközi társaságot is bevonz, hisz itt van (már) a CEU és sok a külföldi munkavállaló is, úgyhogy általában nagyon jó a társaság. Újabban azonban van némi belső feszültség a rasszizmus, a szexizmus és a transzfóbia kapcsán.
Ez a magyar közösségre is igaz. Végezetül, mesélj egy kicsit a comingout-hoz való viszonyodról!
Általában az előbújást egy emlékezetes és fontos lépésként szokták aposztrofálni minden queer ember életében, kvázi egy rituális beavatásként. Én viszont azt gondolom, hogy az embernek magának kell éreznie és eldöntenie, hogy a comingout számára a boldogság és az önazonosság kulcsa, vagy életének azon szakaszában egy veszélyes lépés és el kell kerülni. Természetesen minél több gyakorlat áll mögöttünk, annál könnyebb eldönteni, mikor hasznos és mikor inkább akadály egy-egy előbújás. Például a felekezeted vezetőjének comingoutolni, lehet, hogy jó ötlet, de lehet, hogy nem. Ha nem akarsz ilyen kétségek közt őrlődni, tedd azt, amit én: a köztévé egyik interjúja közben bújtam elő a ‘90-es években. Nekem jól alakult, mert egy délutáni, főleg nyugdíjasoknak szánt műsorban tettem, és ők elég barátságosak voltak. Amikor viszont Kijevben jártam az EL*C konferenciáján tavaly, elrejtettem a szivárvány színű matricámat a hátizsákomon, hogy ne tűnjek másnak, mert a hotelünk előtt egy furcsa vallási csoport tüntetett keresztekkel és könnygázzal. Szóval jó előbújni és jó biztonságban lenni.
