Mint tudjátok, Szerbia jelenlegi miniszterelnöke nem csak, hogy nő, de nyíltan leszbikus is. Vajon jobb a helyzet náluk, mint a Fidesz Magyarországában? Erről kérdeztük a belgrádi Jelenát. Amellett, hogy a friss választási eredmények erős önreflexióra sarkalltak, azért is néztünk nagy várakozással áprilisi interjúnkra, mert egy olyan embert hallgathatunk, akinek országában az egyik legkiemelkedőbb vezető tagja a leszbikus* közösségnek. Pár hete a BBC-nek adott interjút, most a qLitnek. Fogadjátok szeretettel Jelena Vasiljevićet!
Köszönjük, hogy elfogadtad a felkérésünket, Jelena. Mondanál magadról egy pár szót?
Jelena vagyok Szerbia fővárosából, Belgrádból. Az utóbbi nyolc évben a Labris-nak, vagyis a nyugat-balkáni régió legrégibb leszbikus* szervezetének dolgozom. A Labris egy feminista, leszbikus* és csak nőkből álló szervezet, amelyet 1995-ben alapítottak, 3 fő céllal. Az egyik programunk a közösségépítésre fókuszál – workshopokat, informális gyűléseket, és közönségtalálkozókat szervezünk, sokszor a nemzetközi leszbikus* közösség híres szereplőinek meghívásával. A második programunk az oktatásra orientálódik – többek között érzékenyítő tréningeket tartunk egészségügyi dolgozóknak vagy újságíróknak. A harmadik irány a képviselet, vagyis az LMBTQ+ közösség jogi védelméért és elfogadásáért harcolunk – például a Labris közreműködött az antidiszkriminációs törvénynek, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat tervezetének megírásában.
Az aktivista munkám mellett még azt említeném, hogy imádok enni, különösen a sütikért vagyok oda.
A munkátok lenyűgöző. Úgy érzem, felbecsülhetetlen hatásotok van a szerbiai LMBTQ+ közösség életére. Milyen manapság Szerbiában LMBTQ+ embernek lenni?
A szerbiai LMBTQ+ embereket évtizedek óta erős intolerancia, homofóbia és erőszak veszi körül. Ebből következően egy LMBTQ+ ember mindennapi élménye a félelem, a szorongás, a láthatatlanság és a bizalmatlanság mind személyes, mind intézményi szinten. Számos kutatás és riport rámutat, hogy Szerbiában az LMBTQ+ közösség az egyik leginkább diszkriminált társadalmi csoport. Az állami intézmények nem tudják vagy nem akarják biztosítani még az alapvető emberi jogokat sem közösségünk tagjai számára.
Szerbia társadalma erősen patriarchális. A leszbikusok* és a meleg férfiak helyzete az LMBTQ+ közösségen belül (ahogy általában a nők és a férfiak helyzete a szerb társadalmon belül) sem egyenlő. Éppen ezért aktivista programunk fontos része a társadalmi nem vagy gender.
Azt kell, hogy mondjam, Szerbiában alapvetően jók az antidiszkriminációs jogi keretek. Ugyan az azonos neműek élettársi kapcsolatáról szóló törvény még nem került bevezetésre, reményeink szerint idén erre is sor kerül. Az igazi probléma azonban (ezeknek) a törvényeknek a tényleges alkalmazása. Az úgynevezett “pinkwashing” (vagyis a látszólagos LMBTQ-barát politika – a szerk.), napjainkban nyilvánvalóbb, mint valaha. Vagyis, igen, remek, hogy van egy nyíltan leszbikus miniszerelnökünk, de még ő sem vesz alapvető emberi jogokat figyelembe (néha elmerengek, vajon tisztában van-e velük).
Valóban rá akartam kérdezni Brnabić miniszerelnökre és az ő hatására. Mi a helyzet Belgrádban? Nálatok is az a tendencia jellemző, ami általánosan megfigyelhető: hogy a fővárosban jobb LMBTQ+ embernek lenni, mint az ország többi részén?
Igen, mondhatjuk, hogy jobb itt a helyzet, mint kisebb városokban vagy vidéken. Éppen ezért van, hogy Belgrádba özönlik a szerbiai LMBTQ+ közösség legtöbb tagja. Bevallom, jó érzéssel tölt el, hogy van Pride felvonulásunk (ami azt illeti, kettő is évente), vannak klubok, bárok, közösségi események, és egyre több szivárványos zászló jelenik meg független állami intézményeken az LMBTQ+ közösség fontos napjainak tiszteletére. Ugyanakkor, ha előbújunk, még mindig gyakori, hogy kirúgnak (persze a teljesítményre kenik a dolgot, nem a szexuális orientációra), az iskolai zaklatás szintén nagyon gyakran érinti az LMBTQ+ fiatalokat (a legújabb felmérés szerint a középiskolások 54%-a szerint betegség a homoszexualitás), és még sorolhatnám a de facto diszkrimináció egyéb formáit.
Végezetül, mivel fontos küldetésünk, hogy elősegítsük az LMBTQ+ emberek láthatóságát, mindig arra kérjük vendégeinket, hogy osszák meg egy emlékezetes vagy inspiráló coming-out sztorijukat. Neked mi van a tarsolyodban?
2009 kora őszén történt, épp egy hostel recepcióján dolgoztam. Hatalmas várakozás övezte az első (vagyis 2001. után első) belgrádi Pride felvonulást. Épp néztem egy TV-műsort, amiben a Labris egyik munkatársa volt a vendég, és azt ecsetelte, hogy a szerb társadalom számára miért volna eszméletlenül fontos, hogy a Pride megtörténjen. A műsor után felhívtam és hosszan beszélgettünk. Elmesélte, hogy néhányan a Pride szervezői közül nem mennek majd el az esemény sajtótájékoztatójára, és bevallom, ez egy fordulópont volt számomra.
Rájöttem, hogy ha én nem állok ki a saját jogaimért, senki sem fog, úgyhogy azt mondtam neki, majd megyek én. Szóltam a főnökömnek, hogy kéne egy rövid ebédszünet, és kicsivel később ott ültem a sajtótájékozatón, mint a Belgrádi Pride Felvonulás hivatalos bejelentője. Csak csöndben ültem, majd bejelentettem a dátumot, és ez a rövid szereplés az összes médián megjelent. Tehát gyakorlatilag a leghangosabb coming outom az a pár perc csönd volt, hisz minden egyes ember, aki nézte az adást, megtudta, hogy leszbikus vagyok.
