A Pride hónapjában messzi földre utazunk. Kevés interjúalanyunk volt eddig Ázsiából, Kína pedig különösen nehéz diónak ígérkezett a zárt társadalom és az internetes cenzúra miatt. Bonyolult és szövevényes szervezkedések után azonban sikerült megszólaltatnunk egy bátor kínai nőt, aki - közvetítőn keresztül - elmesélte nekünk, milyen az LMBTQ+ közösség helyzete dél-nyugat Kínában.
Köszönjük, hogy elfogadtad a felkérést. Üdvözlünk! Mutatkozz be, kérlek, a magyar közönségnek!
A nevem Jiaqi Zheng. Kínában születtem és jelenleg is ott élek. Data analyst-ként dolgozom Csengtuban, Kína délnyugati részén. Ami a hobbijaimat illeti, szeretek zenét hallgatni, filmeket nézni és utazgatni. Újabban a női röplabda meccsekre kattantam rá.
Leszbikus vagyok, de nem gondolom, hogy ennek jelentős negatív hatása van az életemre. A barátaim tudnak róla. Most a legfontosabb dolog számomra az, hogy a barátnőmmel együtt élünk és a jövőnket tervezzük.
Ezt jó hallani. Az volt eddig a benyomásom, hogy nem egyszerű az élet Kínában, ha az ember LMBTQ+. Neked mi a véleményed erről?
Az azonos neműek házassága nem legális a kínai anyaországban, ugyanakkor a fiatalabb generációk körében egyre jobb a megítélése az LMBTQ+ embereknek. Ezzel együtt azt kell mondanom, nem vagyok túl optimista az LMBTQ+ közösség jövőjét illetően Kínában. Terveim szerint más országban fogok házasságot kötni. Persze kínai emberként remélem, hogy előbb-utóbb elfogadnak minket, mint csoportot, és legalább a szüleim áldásukat adják.
Ezek szerint ők egyelőre nem annyira elfogadóak. Pontosan hol is élsz? Milyen ott az LMBTQ+ közösség helyzete?
Csengtu Szecsuan tartományban található és a régió egyik legelfogadóbb és sokszínűbb városa. Az LMBTQ+ emberek aránya jóval magasabb, mint a többi településen. Ezzel együtt szivárványcsaládokat nem ismerek, ami sokat elmond a helyzetről: nem túl gyakori, hogy egy család két (azonos nemű) szerelmesből és az ő gyerekeikből álljon.
Tudnál pár szót mondani a csengtui leszbikusok* helyzetéről?
Amennyire tudom, van leszbikus közössége a városnak. De az a helyzet, hogy szerintem nem túl jól bánnak egymással ott az emberek, ezért én nem veszek részt ebben a közösségben. Ebből következően nehéz tisztességesen válaszolnom erre a kérdésre.
Semmi gond. Zárjuk az interjút a szokásos kérdéssel: van a tarsolyodban egy emlékezetes coming-out történet?
Először középiskolában bújtam elő. Emlékszem, nagyon hosszú időbe telt, amíg kész lettem megtenni, sokáig ideges és bizonytalan voltam. De amikor végre megtettem a nagy lépést, valójában nem volt nagy változás, legalábbis a barátaim hozzáállásában. És ez nagyon megérintett. Innentől kezdve nem hezitáltam többé, mindenkinek elmondtam, kivéve a szüleimnek. Úgyhogy mindenkit csak biztatni tudok, hogy legyen bátor és ne szégyellje az életét.
