Örömmel mutatok be nektek egy “menő leszbikust”, aki asztrofizikus, filmrendező és aktivista, és akit nem zavar az a címke, hogy “leszbikus”, de az annál inkább, hogy “menő”. Fogadjátok szeretettel Silviát, aki magáról és Párizsról fog nekünk beszélni.
Silvia, köszi, hogy itt vagy. Mondanál pár szót magadról?
Silvia Casalino a nevem és Olaszországban születtem. Az egyetem után Franciaországba költöztem és most, 20 évvel később, már azt mondhatom, hogy Párizs az otthonom.
Asztrofizikus vagyok és aktivista. 100%-ban hetero közegben nőttem fel, így legfőbb szenvedélyem az lett, hogy felkutassam, mit csinálnak a leszbikusok*, akár kulturális, akár közösségi, akár politikai értelemben. Érdekel, milyen történeteket mesélnek, mit sportnak, milyen együttélési formákban gondolkoznak, milyen alternatív gazdaságok működnek náluk, és a többi.
Ennek fényében talán nem meglepő, hogy 2016-ban részt vettem az első Európai Leszbikus* Konferencia szervezésével sok nagyszerű leszbikus társaságában, és 2017 októberében Bécsben megtartottuk a konferenciát. 500 leszbikus* politikus, művész, újságíró és akadémikus gyűlt össze Európa és Közép-Ázsia minden részéről és nagyon jól sikerült. Ezen felbuzdulva elkezdtük a második konferenciát szervezni: 2019 áprilisában lesz Kijevben.
Hurrá! Mi biztosan ott leszünk ezen is! Most beszéljünk kicsit Franciaországról. Milyen az LMBTQ+ élet arrafelé?
Franciaország nagy előrelépéseket tett az elmúlt 20 évben LMBTQ ügyek tekintetében. Amikor megérkeztem az országba, az LMBTQ színtér nagyon aktív volt, csak úgy, mint Olaszországban, de jogi szinten egyáltalán nem volt rózsás a helyzet. Aztán 1999-ben indult el a dolog: bejegyzett élettársak, majd 2013. óta már házastársak is lehetnek az egynemű párok, ami hatalmas dolog számunkra. Múlt évben megkönnyítették a születési nem megváltoztatására irányuló folyamatot, így a transz emberek számára is kicsit javult a helyzet.
Ugyanakkor persze a jogi változás nem jelenti, hogy a többszáz éves társadalmi stigma automatikusan eltűnik. Leszbikusokként* nem csak a homofóbia, hanem a szexizmus ellen is küzdenünk kell. Emiatt a kettős teher miatt más elnyomásokra is nagyon érzékenyek lettünk sokan: a rasszizmus és a bevándorlás-ellenes törvények például nagy problémát jelentenek manapság Franciaországban, és általában Európában.
Igen, ez teljesen igaz Magyarországra is sajnos. De beszéljünk még kicsit Párizsról.
Párizs egy sokszínű, multikulturális, érdekes város. Emellett egy drága, elit főváros is. Az LMBTQ+ emberek nyíltan találkozgatnak a város különböző, megfizethetőbb, kerületeiben. A munkahelyi törvények változóban vannak, hála az azonos neműek közti házassági törvénynek, ennek ellenére az LMBTQ emberek nagyrésze nem out a munkahelyén, mert tartanak az esetleges diszkriminációtól. Az iskolákban viszont iszonyú gyorsan változik a mentalitás -- olyan, mintha a tanárok nem is lennének felkészülve rá. Néhányan nagyon jól kezelik, másoknak nehezére esik az LMBTQ kérdések nyílt lereagálása.
A leszbikus* szivárvány családok általában két problémával szembesülnek: a mesterséges megtermékenyítés csak hetero párok számára legális, illetve az örökbefogadás, amely ugyan papíron törvényes, nagyon bonyolult leszbikusok* számára.
És milyen a közösségi élet?
Párizsban a leszbikus és queer közösségi kultúra -- én is csak ismételni tudom az előttem szólókat -- sokkal kisebb, mint a mainstream meleg közösségi élet. De szerintem, ez persze lehet, hogy nem teljesen objektív, sokkal érdekesebb is. Vannak elég jó partik, vicces bárok, és a leszbikusok* a közösségi médián keresztül, virtuálisan, állandó kapcsolatban vannak egymással, ami nagyon fontos a közösség számára.
Valóban elég jól hangzik. Elérkeztünk az utolsó - szokásos - kérdéshez: a coming outhoz. Van valami emlékezetes sztorid?
A hivatalos, publikus coming outomat tulajdonképpen nem én csináltam. Mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut a történet. Készítettem egy dokumentumfilmet pár évvel ezelőtt: a No Gravity női asztronautákról szól, konkrétan a nők, de nem kifejezetten a leszbikusok, szerepéről az űrtechnológiában. A filmet meghívták a Pink Screen LMBTQ+ filmfesztiválra Brüsszelbe. Az online katalógusban “menő leszbikusként” mutattak be, mert egyszerre vagyok filmes és asztrofizikus. Ez volt az első alkalom, hogy a nevem mellett ott volt a “leszbikus” jelző, és bevallom, kiakadtam tőle. Felhívtam a producert (aki maga is leszbikus egyébként) és elmondtam neki, hogy nem tetszik ez a leírás. Nagyon megértően és profin kezelte a dolgot, próbáltuk megtalálni a megoldást. Addig addig beszélgettünk, hogy végül is nekem szegezte a kérdést: “Akkor mit akarsz tehát?” És hirtelen rádöbbentem, hogy ez a hosszas és komoly beszélgetés arról, hogy hogyan rejtsem el az identitásomat, annyira szürreális, hogy elnevettem magam és azt kértem, csak a “menőt” törölje ki. A “leszbikus” maradt.
