Furcsa kíváncsisággal, undorral, egyben valami taszító érzéssel figyeltem a középiskolában azokat a lányokat a társosztályokban, akik felvállalták azt, hogy lány létükre a lányokhoz vonzódnak. Elképzelni sem tudtam, hogy hozzájuk tartozzak.
Kitűnő tanuló voltam, minden elvárásnak eleget tevő, gyakorlatilag tökéletességre törekvő mind az iskolában, mind pedig a keresztény gyülekezetben, ahová jártam.
Ebbe a decens képbe nem fért bele a melegség. De nem is túlzottan gondolkodtam mindezen, mivel kerek-perec kijelentettem – bármikor megkérdeztek azt hajtogattam – hogy Isten Ádámot és Évát teremtette, nem pedig Ádámot és Bélát. Ekkor eszembe se jutott, hogy a dogmán túl lássak, azt szajkóztam, amit a számba adtak.
Később férfiak adtak mást is a számba, és én azt hittem, hogy biztonságra lelek bennük. Rengetegszer álmodoztam arról, hogy élethosszig, örökké tartó boldogság ér a herceg mellett. Kirántja majd a kardját, felmászik értem a toronyba, ahol foglyul ejtett a gonosz boszorka és “happily ever after, azaz boldogan élünk, amíg meg nem…
Reménytelenül szerelmes akartam lenni. Mivel a filmekben azt láttam, hogy fiúk felé kell vonzódni, én bőszen meg is léptem, amit megkívánt a norma.
Nem értettem, hogy miért nem válik valóra az álom. Hisz megírták a receptet a romantikus könyvekben. De én vagy olyan fiúk után futottam, akik azt se tudták, hogy a Földön vagyok, vagy pattintottam le és tettem barátzónába olyanokat, akiknek pedig én jelentettem a világot.
Máshogy voltam bekötve.
Nem tudtam hova tenni magamban azt a furcsa belső szorongást, amikor egy-egy lány közelében vagyok. Hogy lehet olyan jó velük lenni, segíteni nekik, beszélni velük, rájuk nézni, mi járkál ilyenkor a hasamban? Miért emlékszem ilyen pillanatokra óvodás koromból? Hogy mindig egy kislánnyal verekedtem lány létemre, és amikor gonosz boszorkásat játszottunk lányok, folyton bevállaltam a csúnya, rossz szerepét csak azért hogy ők tündökölhessenek, királylányok lehessenek.
Elhessegettem és elnyomtam magamban azt a kellemetlen bizsergést is, ami számtalan tornaóra előtt átjárt, amikor egymás előtt kellett felöltözni a tesi órára a lány osztálytársaimmal a középiskolában. Hogy nem mertem rájuk nézni, úgy szégyelltem magam.
Nem szállt meg akkor se a felismerés, amikor az egyetemen az egyik csoporttársam, akivel megértettük egymást nyíltan leszbikusnak vallotta magát, akinek barátnője van.
Nem esett le a tantusz, hogy mindigis ez volt az utam, körbevettem magam nem tudatosan is melegekkel.
A sötétben tapogatóztam. Vakon.
Általában a lányok életében, akik heteroszexuálisak normális dolog az, ha eljön az első csók ideje, igaz? Várják, lelkiekben készülnek rá: eseményértékű. Én meg miután megtörtént kimentem bőgni a WC-re, mert úgy éreztem meghaltam: nem így kellett volna történnie. Megmagyarázni nem tudtam, hogy miért nem. Szerintem abban a pillanatban kezdett el valami derengeni, 23 évesen, az egyetemi éveimet követően.
A másik nagy esemény sok hetero tinilány életében az első szex szokott lenni. Tervezik, szervezik, mintha csak esküvő lenne. Legyen tökéletes, mesés, azzal, akivel igazán akarják. Én úgy éreztem magam előtte, közben, és utána, mint aki legalábbis beült egy moziba. Ment a műsor. Nem volt nagy durranás, és nem kondította meg a “hűha” harangot se. Ekkor fogalmaztam meg magamban először: ez nem én vagyok, ez nem kerek így. Valami nem “oké” velem, ennek se így kéne mennie, nem vagyok kiteljesedett nő: ez semmi. Remek, hogy én betöltöm más szükségét, de ez nekem nem elég, nem ezt akarom. Ekkor, itt, ezen a ponton ilyen szofisztikáltan, érett rálátással nem fogalmaztam meg, nem láttam át a képet, csak annyi tudtam kinyögni: “Figyelj csak, szerintem én leszbikus vagyok.” “Dehogy vagy, most dugtunk.” – jött a válasz. “Nem lehetsz az!” Én pedig beletörődtem a válaszba.
Nem sokkal később megházasodtam. Miért? Mert rendes férfit találtam, és addigra már annyira minden mindegy lett, elhittem, hogy nekem csak az juthat az életben, hogy egy férfi mellett élem le az életem, hogy úgy döntöttem akkor legyen valaki olyasvalaki mellett, aki tényleg velem akar lenni, barátok vagyunk, szeret már jópár éve és én is számíthatok rá emberileg. Nem volt ez ekkor ennyire tudatos, de a biztonságot keresve mellette hajtottam álomra a fejem. Megmagyarázhatatlanul, egy idő után azonban felderengett bennem valami pislákoló fénycsóva. Ki akartam mellette próbálni azt, hogy milyen lehet nővel érintkezni.
Engedte. Én pedig megtettem, és mikor hazamentem hozzá tudtam, hogy mi a menet, mi hiányzott az életemből. Tudtam. Újra. Tudatosabban, de bizonytalan voltam továbbra is. Aztán egy idő után már képtelenség volt tartani magam, mivel úgy éreztem, minden egyes együtt töltött idővel megölök egy virágot, és becsomagolom a hazugság leplébe. Azt hittem, hogy az idegesít, ahogy viselkedik, amilyen, de igazából az zavart, hogy egy férfi az, akivel együtt élek. Ez persze később vált világossá, ahogy leestek bennem a dolgok.
Elengedtem. Elengedett. Elváltunk, de ekkora már megszületett a kisfiúnk is.
Hiába tudtam magamról, hogy ki vagyok, továbbra se ültem teljesen bele abba a székbe, amit a helyemnek tartottam. Ismerkedtem, de nem segített a helyzeten az a tény, hogy a kutya nem mondta volna meg rólam az identitásom. Gyerekem is van, hát akkor biztos biszexuális vagy még inkább heretoszexuális vagyok. Persze én meg kilóméteres távolságból megéreztem, hogyha valaki „más”.
Sokmindent tapasztal az ember, de van, amit nem felejt el. Például hogy az identitásának kikristályosodásának útján mikor lett igazán szerelmes. Először.
Mesébe illő a részemről, de teljesen igaz. Megláttam őt, és tudtam… Pörgettem a társkeresőt, még csak kapcsolatra se vágytam, nem is éreztem magam késznek rá, egyszerűen az érintést kerestem, tulajdonképpen “szórakozni” akartam. De ahogy megláttam az arcát, a szemét a platformon, egy dologban biztos voltam: vele az együtt töltött idő nem fog kimerülni abban, hogy „kipróbáljuk” egymást, ő más, ő Ő. Egy másodpercig se hajtottam a szexre. Annyira lekötött, annyira belemélyedtem és érdekelt minden, amit mondott – leszbikusként fényévekre volt tőlem, hisz életelének nagyjából felét már úgy élte, hogy tudta “merre fúj a szél”, de sok területen emberileg is hihetetlenül határozottnak láttam őt, akitől tanulni lehet – egyszerűen felvillanyozott.
Erőt, nyugalmat éreztem abban, ahogy és amennyit beszéltünk. Bármikor, bármiről. Nem találkoztam ilyen emberrel, nemhogy nővel, férfivel se. Teljesnek éreztem magam vele. Szerettem hallgatni, ahogy mesél, ahogy megnyílik. És én is így tettem. Lassan, de biztosan beleszerettem. Nem is realizáltam, csak úgy megtörtént. Nem volt érdekes, hogy mikor fekszünk le, mikor csókolózunk először, vagy mi mikor történik.
Kifejezetten lassan akartam haladni, a pici részletek mellett se elsuhanva. Mégis minden olyan gyorsan alakult. Teljesen megváltozott az életem – úgy éreztem, fenekestül felfordul: ez párszor megriasztott, és elkeztem kapálózni, fuldokolni.
Először mutattam be anyukámnak egy lányt. Először huzakodtam elő nyíltan a témával, felvállalva magam a hívő édesapám előtt. Először ismerkedtem meg egy lány szüleivel, családjával. Először mutattam be a kisfiamnak egy olyan társat, aki nőnemű. És először aludtam igazán egy nő mellett.
Nekem ő volt az első.
Szeretett, majd elengedett. Szerettem, hát elengedtem.
Hogy mi a tanulság a történetemben? Az, hogy érdemes figyelni a belső lényünkre. Ha az súgja, hogy: “Piszt, erre van az út, nem arra, amerre a többség rohan.” – hallgassunk rá, mert általában az első megérzés az IGAZI.
