E havi interjúnkkal Mexikóbavárosba utazunk. Tudtátok, hogy 127 millió mexikói él a Földön, míg csak 9 millió magyar? Ami azt illeti, Mexikó fővárosában, Mexikóvárosban majdnem annyian élnek, mint kis hazánk egészében. Halljuk, milyen ott az élet!
Köszönjük, hogy elfogadtad a felkérést! Mondanál pár szót bemutatkozásként?
Sziasztok! A becenevem H. Torres. Mexikóvárosból származom, de már két éve Budapesten élek. Mexikóban egy irodában dolgoztam, és azért jöttem Magyarországra, hogy egy mesterszakot elvégezzek. Mivel a diplomám szociológiából és fordításból van, az utóbbi időben az online szabadúszó munkák és időszakos projektet között ingázom. A nyár folyamán sokat vagyok a szabadban: imádok várost nézni és koncertekre járni. Télen pedig szeretek filmklubokban vagy helyi kocsmákban szoktam lógni. A fő hobbijaim a filmnézés, a geocaching és a fotózás.
Mivel sajnos közvetlenül a járvány előtt érkeztem Budapestre, nem volt igazán alkalmam bekapcsolódni a helyi leszbikus életbe. Sokat tinderezem, illetve amikor lehetőségem nyílik rá, részt veszek a helyi LMBTQ rendezvényeken. Úgy gondolom, hogy az alulról szerveződő mozgalmak és a helyi akciók, függetlenül attól, hogy mekkorák, elengedhetetlenek ahhoz, hogy végül elérjük azt a társadalmi változást, amelyet szeretnénk. Annak ellenére, hogy külföldi vagyok, pár éve már Budapestet tekintem otthonomnak. Éppen ezért elkötelezettnek érzem magam, hogy részt vegyek a közösségszervezésben és szomorúvá tesz, hogy látom, az utóbbi években sok minden rosszabb lett.
Mesélj nekünk kicsit Mexikóról!
A helyzet Mexikóban nagyon összetett. Egyrészt azt gondolom, hogy az elmúlt évtizedben hatalmas fejlődés történt a politikai és jogi szférában, különösen Mexikóvárosban, amely így elég progresszív városnak mondható. Még a transz mozgalom is sok politikai előrelépést tett az utóbbi időben, ott van például a nemi identitásról szóló törvény. Az azonos neműek házassága az egyes államoktól függ, és jelenleg körülbelül kétharmaduk lehetővé teszi és elfogadja azt. Az interszexuális közösségnek is sikerült nagyobb nyilvánosságot szereznie. Sajnos a leszbikusok le vannak maradva, és még mindig nagy a hátrány a kevés láthatósággal és politikai befolyással rendelkező terekben. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy az utóbbi években egyre nagyobb az LMBTQ közösség láthatósága a popkultúrában, ami segített normalizálni a queer emberek életét.
Mindezek ellenére az LMBTQ emberek helyzete általában még mindig nagyon bizonytalan és gyakran kellemetlen. Sajnos azt kell mondanom, Mexikó kulturálisan elmaradott ország. Mind a katolicizmus, mind a szexizmus mélyen beleivódott a társadalomba, éppen ezért az egyenlőtlenség az ország magjában gyökerezik. Mindez rendkívül ellentmondásos tapasztalatokat jelent a queer emberek számára. Úgy gondolom, különösen olyan egyenlőtlen országokban, mint Mexikó, lehetetlen elkülöníteni a queer identitásokat más társadalmi kategóriáktól, például a fajtól vagy az osztálytól. A szegény és/vagy nem fehér queer emberek hatalmas hátrányban vannak, sőt, sokkal gyakrabban áldozatai az erőszaknak és gyűlölet bűncselekményeknek is.
Mondj pár szót kérlek Mexikóvárosról, különösképpen a leszbikus közösségi életről.
Általában nincs túl sok leszbikus parti vagy esemény, de az elmúlt tíz évben jelentős növekedést tapasztaltam, mind az aktivizmus, mind a helyszínek, mind pedig a bárok és a terek tekintetében. Van néhány leszbikus és feminista csoport, amelyik kulturális, politikai és társadalmi tevékenységeket szervez, időnként bulikat is. A leszbikus és feminista élet központja a belvárosi La Gozadera belvárosi, amely különösen a bulijairól ismert.
A queer éjszakai élet főképpen a város Zona Rosa-jára koncentrálódik, mert ez az utca tele van bárokkal és klubokkal. Fontos azonban rámutatni, hogy a bárok nagy részét a meleg férfiak uralják, és a kifejezetten leszbikus helyek továbbra is marginálisak. A mexikóvárosi Pride óriási, és egy pár éve indult a Marcha Lencha (vagyis a Dyke March) kezdeményezés is, kifejezetten leszbikusoknak. Ugyanakkor muszáj elmondanom, hogy ahogy nőttek ezek a mozgalmak, úgy nőttek a belső konfliktusok is: az egyes szivárvány-identitások között időnként feszültségeket okoznak az ilyen volumenű események, mint a Pride.
Végezetül, szívesen hallanánk, mit gondolsz az előbújásról.
Őszintén szólva nem rajongok a nagy bejelentésekért, és nem is igazán vannak emlékezetes comingoutjaim, ami valószínűleg jó dolognak mondható. Véget nem érő folyamatnak tartom, és ez leszív. Azt gondolom, nagyon nehéz feldolgozni azt a feszültséget, ami a személyes - például munkahelyi vagy privátszférabeli -- biztonság és a hitelesség igénye között feszül. Éppen ezért nagyon fontos megtalálni az egyensúlyt ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal.
De hogy egy vidámabb sztorival fejezzem be, furcsának és viccesnek találom, hogy számomra a comingout gyakran kölcsönös előbújás-élményt jelentett. Az a tapasztalatom, hogy bármennyire is elnyomottak vagy zárkózottak is vagyunk , a queer emberek mindig megtalálják egymást. Mindkét egyetemi barátomról kiderült, hogy ők is melegek, és nemrégiben egy expat barátnőmmel is egyszerre jelentettük be, hogy az LMBTQ közösséghez tartozunk. Én őszintén megdöbbentem (ő nem).
