Az idei első interjúnkkal egy világkörüli útra szeretnénk meghívni titeket. Észtországból indulunk és Magyarországon szállunk ki végül, de sok időt eltöltünk Kína különböző részein, például Pekingben, Sencsenben és Hongkongban. Készen vagytok?
Helló, Madli! Bevezetőként mondanál magadról pár mondatot?
Sziasztok! A nevem Madli. Észtországból származom, de jelenleg Budapesten élek, ahol egyetemre járok. Régebben kínaiul tanultam, ezért egy évtizedig Kínában éltem. Az időm nagy részét Pekingben töltöttem, de éltem Sencsenben, Kunmingban és Hong Kongban is. Szeretem a zenét tulajdonképpen mindenféle formájában, imádok a szabadban lenni és tollasozni. A nyelvek is érdekelnek, a magyar különösen, mert lenyűgöz az észttel való különleges kapcsolata.
Hát, igen, egy másik rokon nyelv! Na, de a kínai? Nagyon különleges választás! Tök kíváncsiak vagyunk, milyen élményeid voltak az ott töltött 10 év alatt. Milyen ott egy LMBTQ+ embernek?
A kínai anyaországban nem ismerik el jogilag az LMBTQ+ közösséget, az egyetlen kivétel a Pekingben lakó, külföldi, azonos nemű párok (igencsak korlátozottnak mondható) jogai. Kínában egészen 2001-ig a mentális zavarok listáján szerepelt a homoszexualitás, vagyis alig 20 évvel ezelőttig. Nincs vallási alapja ennek a megkülönböztetésnek, ellentétben a világ más részeivel. Ennek ellenére társadalmi szempontból továbbra is nehéz a kínai LMBTQ+ embereknek „normális” életet élni, mert erős elvárás, hogy a fiatal felnőttek megházasodjanak és legyen gyerekük. Ezt fokozta a hírhedt egy gyerek-politika is, amely szülők millióinak reményeit és álmait egyetlen utódukra koncentrálta. Emiatt és a társadalmi üldöztetéstől való félelem miatt a meleg és leszbikus párok néha „együttműködő házasságot” kötnek egymás között, hogy megfeleljenek a velük szemben támasztott elvárásoknak; sokan gyereket is nevelnek így. Jól mutatja, hogy mennyire fontos a kínai LMBTQ+ emberek számára a közösség, hogy a melegekre használt népszerű kínai szó, a „tóngzhì”, jelentése: szocialista „elvtárs”.
Ez szuper érdekesen hangzik! Hogy kicsit konkrétabban a nők helyzetére koncentráljunk a közösségen belüli, szerinted mennyire láthatók a leszbikusok Kínában?
Kínában általában elterjedt az a nézet, hogy a leszbikusok két kategóriába sorolhatók: vannak a feminimebb Hercegnők („P” mint Princess) és a maszkulinabb Kisfiúk („T” mint Tomboy). A populáris elképzelés szerint a leszbikus párok általában az előbbi két kategória egy-egy tagjából jönnek létre, küllemben utánozva a hetero párokat. Ez gyakran igaz is, vagy legalábbis az ilyen párokat könnyebben észre lehet venni..
Ezenkívül az is lényeges eleme a “kínai leszbikus élménynek”, hogy a személyes kontra nyilvános tér kevésbé fontos megkülönböztetés Kínában, szemben a nyugati világgal. Gyakori, hogy két nő fogja egymás kezét az utcán, és még az is előfordul, hogy a férfiak egymás vállát ölelve sétálgatnak. Ezért nem ritkán el kellett merengenem, hogy vajon ezek az emberek, akiket láttam, egy pár volt-e vagy csak barátok. Éppen emiatt, úgy gondolom, az azonos nemű párok egy kicsit szabadabbnak érezhetik magukat, mint például Európában, ahol ez a fajta közelség kevésbé jellemző a köztereken. A munkahelyemen az LMBTQ+ emberek láthatósága meglehetősen alacsony volt, de azért ismertem néhány meleget. A csapatomban egy férfi gyakornok – akkoriban a húszas évei elején járt – meglehetősen nyíltan beszélt a szexualitásáról és néha még a barátjáról is. Ismertem egy kolléganőt is, akit „T”-ként aposztrofált egy barátom, aki szintén ismerte.
Amit mondasz, nem is hangzik túl rosszul.
Igen. Összességében úgy tűnt számomra, hogy a heteroszexuálistól eltérő magatartást kissé egzotikusnak vagy különösnek tartottak a helyi barátaim, ami lehet pozitív is, de talán inkább azt mutatja, hogy mennyire kevés LMBTQ+ embert ismertek. A szivárványcsaládok nem gyakori látvány Kínában, mivel jogilag nem támogatott, azonban a közösségben vannak olyan aktivisták, akik szivárványcsaládban élnek és rendezvényeket szerveznek más LMBTQ+ emberek számára azzal a céllal, hogy segítsék őket a megvalósításban. Amikor még Pekingben éltem, részt vettem egy rendezvényen, ahol egy brit-kínai férfipár arról beszélt, hogyan alapítottak családot, illetve az akkori (nem kínai) barátnőm egy többnapos női lelkigyakorlaton vett részt, aminek hasonló célja volt. Ezt egy kétgyerekes kínai leszbikus pár szervezte. Ezeken az eseményeken főleg kínai LMBTQ+ emberek és párok vettek részt, vagyis nem csak külföldi melegek élnek és próbálnak boldogulni Kínában.
Azt kell mondanom, hogy ez jobban hangzik, mint amire számítottam. Beszélhetnénk még egy kicsit a leszbikus közösségi életről?
Pekingben, ahol a legtöbbet éltem, van egy, különösen az LMBTQ+ közösségnek fenntartott, biztonságos tér, valamint számos bár és rendezvény. Más városok, például Sanghaj és Csengdu, szintén elfogadóak és híresek az LMBTQ+ aktivizmusukról. A Pekingben eltöltött éveim alatt néha részt vettem queer női társasági esteken, amelyek meglehetősen rendszeresen zajlottok egy eldugott, belvárosi bárban, ami híres volt az italajánlatokról és egy kissé elhasználódott csocsóasztalról, ahol mindig játszottak. Külföldiek és helyiek egyaránt részt vettek az eseményen, ezért egy remek módja volt annak, hogy új arcokkal találkozzon az ember. A sanghaji Pride ideje alatt (júniusban) évente rendeznek egy formális ünnepséget is, amelynek a helyszínét az utolsó pillanatig titokban tartják, hogy minimalizálják annak az esélyét, hogy a hatóságok tudomást szereznek róla. Emellett meg kell említenem a Destination névre keresztelt, legendás, többnyire meleg táncklubot, amely évtizedek óta a közösség fogadótere, és minden, Pekingbe látogató LMBTQ+ ember számára kötelező hely a városban.
