Minden cikk megszületésének van egy apropója. A legjobb, amikor a szerző nem a főnöke ostorcsattogtatása, a teljesítménykényszer vagy a lapzárta nyomasztó közelsége miatt ír, hanem mert szellemi izgalmat érez, és azt másokkal is meg akarja osztani.
Boglárral beszélgetve teljesen magával ragadott ez a 15 éves lány.. Ő most kilencedikes egy külvárosi gimiben, s a minap odament hozzá egy tizenegyedikes lány. Azt kérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e a szalagavatón egy transznemű osztálytársukkal táncolni, mert erre az osztályból senki nem kapható. Boglár pedig habozás nélkül vágta rá: “Hát persze!”
Muszáj ehhez azonban még valamit hozzátenni, ami az én érdeklődésemet igazán felkeltette: Boglár nem egy „vadlibsi” környezetből érkezett, hanem egy kerületi katolikus iskolából. (Igen, bennem, bennünk is van előítélet. Keresztény suli = homofóbia. Hát nem! Szerencsére.)
Szóval Boglárral megbeszéltem egy interjút, de természetesen előtte az anyukájától (régi kollégám) is engedélyt kértem. Szóval, következzen a beszélgetés ezzel a nem mindennapi, rendkívül éretten gondolkodó és fogalmazó lánnyal.
Mielőtt elmesélnéd, hogyan lettél – a te szavaiddal élve – LMBTQ-aktivista, azt mondd meg, mert erre legalább olyan kíváncsi vagyok: ezt honnan tudják rólad a suliban?
– Idén egy franciaórán, talán a különböző nemet jelölő személyes névmások kapcsán került szóba, hogy egy szivárványcsalád is igazi család-e. Egy nagyobb vita alakult ki erről, és a tanár inkább nekem adott igazat. Ő annak a tizenegyedikes osztálynak az osztályfőnöke, ahova ez a transznemű fiú jár. Amikor kiderült, hogy senki nem akar vele táncolni, ő javasolta, hogy kérdezzenek meg engem, vállalnám-e.
Klassz, hogy ennyire liberális a sulid. Akkor tehát el is dőlt, hogy ezzel a transznemű fiúval táncolsz a szalagavatóján?
– Nem. Jobban szeretne ugyanis egy olyan lánnyal táncolni, aki alacsonyabb nála, erre én a 175 centimmel nem igazán vagyok alkalmas. De vésztartalékként számíthat rám, ha nem talál megfelelő partnert, akkor maradok én.
Nyilván sokakat érdekel, hogy mitől lettél ilyen elfogadó a melegekkel – hadd használjam most ezt a kifejezést általában az LMBTQ-közösség tagjaira! Volt valami meghatározó élményed?
-Igazából nem, valahogy mindig természetesnek éreztem, hogy azonos neműek is szerethetik egymást. Az első konkrét „találkozásomat” az jelentette, amikor negyedikes koromban egy hetedikes barátnőm elmondta nekem, hogy ő biszexuális. Azon sem akadtam fenn.
Ez még a katolikus iskolában történt? Tényleg, ott milyen volt a légkör? Hogy kerültél egyáltalán oda?
– Anya felvilágosult és nyitottan gondolkodik, jóban volt mindig a meleg kollégáival is, szeretettel beszélt róluk, de fontos neki a vallás. Ráadásul a környéken az egyházi oktatási intézmények voltak az erősek. Szóval már kicsiként evangélikus oviba jártam, onnan pedig természetes út vezetett ebbe a suliba.
Gondolom, ott azért fel sem merülhetett, hogy a család nem apa-anya-gyerekből áll.
-Nem, de azért arra neveltek, hogy mindenki egyforma, mindenkit fogadjunk el, a gyengébbeket pedig támogatni kell. Én már akkor is mondtam olyanokat, amik nem fértek bele a katolikus tanítás értékrendjébe, de ezért a tanárok soha nem bántottak. Vagy legalábbis nem emlékszem rá. Egyébként ott is változott a helyzet.
Amennyiben?
– Ma már nyíltabban lehet beszélni. A 11 éves öcsém is oda jár, és múltkor épp ez a család-dolog volt a téma. Mire ő megjegyezte, hogy szerinte olyan család is lehet, ahol két anyuka vagy két apuka van. Az osztálytársai ugyan beszóltak neki, de vitában védte meg az igazát. Látszik, hogy az én testvérem! Bár még nevelnem kell, mert néha ok nélkül buzizik.
De a melegekre mondja?
– Nem, persze, csak kötőszó, mint mondjuk a baszd meg. Az osztálytársaimra is mindig rászólok, hogy olyan gazdag a magyar nyelv, nem kell a buzi szót jelzőként használni, ha valami bajuk van, mondjuk nem sikerült egy dolgozat.
Elég szigorú vagy, de persze igazad van. Ugorjunk! Tudom, hogy tavaly bekerültél az Éva Magazin Teen Boss programjába, s ez sem független a meleg-témától. Mesélnél erről?
– Aha. Volt a lapnak egy pályázata, amiben 14-18 éves fiatalok jelentkezhettek egy-egy cikkel „szerkesztői állásra”. Én arról írtam, kicsit szembe is menve a Biblia tanításával, hogy vallásosként hogyan tudom elfogadni a melegeket. Bár anya semmit nem segített, a jelek szerint tetszett az írás, mert több mint száz pályázóból bekerültem a legjobb nyolcba.
Ez a dicsőségen kívül mivel járt?
– Az Éva magazin következő számának egyik felét mi írtuk és szerkesztettük. Nekem három írásom jelent meg. Egy interjú Szever Misiivel, az önmagát sminkelő meleg youtuber fiúval, meg egy cikk, ami egy biszexuális középiskolás lányról szólt. Ebben arról is írtam, hogy hova kell a diákoknak fordulniuk, ha kirekesztik őket a suliban. A harmadik egy „témán kívüli” cikk volt, elvált szülők gyerekeiről szól. Ezt a sorsot sajnos én is ismerem...
Boglár, miért mondod magad LMBTQ-aktivistának? Az nyilván több, mint a szimpla szimpatizáns.
– Azért, mert úgy gondolom, nem csak beszélek róla, de teszek is az ügyért. Az iskolában az osztályfőnökin tartottam előadást a melegekről, mindenki gratulált, még a tanár is. Persze lehet, hogy voltak, akiknek nem tetszett, csak ők kussoltak. Szeretnék majd egy egész napos eseményt, a teljes iskolai közösségnek szervezni, amit az érzékenyítés témájának szentelnénk. Itt az elfogadást szélesebb értelemben népszerűsítenénk. Mert nemcsak a melegekről van szó, hanem mondjuk a testi vagy szellemi fogyatékosokról, illetve a bőrszín, származás kérdéskört is szeretném belevenni.
Hogy látod, van eredménye a te és a hozzád hasonlók erőfeszítéseinek?
– Igen, határozottan. Úgy veszem észre, hogy az iskolatársaim, de úgy általában az emberek is egyre elfogadóbbak. Mondjuk a törvények szintjén ez nem látszik. Egyelőre legalábbis.
Senki nem gondolja azt, hogy csak feltűnősködsz, provokálsz?
– Nem tudom, nekem nem mondja senki. De az is igaz, hogy a jó ügyért néha tényleg provokálok. Például amikor az iskolába felveszem a pólómat, amire az van írva angolul: “Nem az a világ legnagyobb problémája, ha lány lánnyal és fiú fiúval csókolózik”. Senki nem szólt be miatta.
Szóval akkor csak támogatókkal és – feltehetően egyet nem értő – hallgatókkal találkozol?
– Egyetlen kivétel van, a külön matektanárom. Neki nagyon erős ellenvéleménye van, a Pride-ot például gyűlöli. Ha ilyeneket mond, akkor képes vagyok vele háromnegyed órát végigvitatkozni...
... és akkor már a matekozásra nem is marad idő!
– Sajnos, akkor annyival tovább marad, azt nem tudom megúszni. De a teljesen különböző véleményünk ellenére nagyon kedvelem. Az a jó, hogy egyenlő vitapartnerként kezel, ami nem megszokott a felnőttek részéről általában.
Ha már a tanulásnál tartunk, következik a leggyűlöltebb felnőtt kérdés: mi leszel ha nagy leszel?
–Ezen a vonalon szeretnék tovább haladni. Társadalomkutatás, szexuálpszichológia, gendertudomány. Ezeket szeretném tanulni, és inkább külföldön, mint itthon, utóbbit Magyarországon most épp nem is lehet, ugye. Egyébként is nagy bennem a kalandvágy, szeretnék minél többet megismerni a világból.
Boglár, még egyet mondj meg: amiatt, hogy ennyire kiállsz a melegekért, nem gondolják rólad, hogy leszbikus vagy?
Nem, mert tudják, látják, hogy van szerelmem. Egy fiú.
