Október 8-án ünnepeljük a Nemzetközi Leszbikus Napot, amikor a leszbikus szerelem, a közösség és a láthatóság kerül középpontba. A leszbikus nők történetei azonban sokáig csak suttogva léteztek: versek soraiban, naplók lapjai között, festmények finom tekinteteiben. A művészet volt az a tér, ahol a leszbikus szerelem akkor is megjelenhetett, ha kimondani nem volt szabad.
Sappho, az első leszbikus ikon
Több mint 2500 évvel ezelőtt élt Lesbos szigetén Sappho, aki nőkhöz írt verseket, és akinek a női érzésekről szóló lírája a legkorábbi fennmaradt emlékek közé tartozik. Ő volt az első, aki nyíltan megénekelte a női vágyat, a gyengédséget, a szerelmet, és bár műveit csak töredékesen ismerjük, soraiban egyértelműen visszaköszön a nő-nő közötti vonzalom. Nem tudni pontosan, milyen kapcsolatokat élt meg, de költészete megmutatta, hogy a leszbikus szerelem ugyanúgy méltó a kifejezésre, mint bármely más emberi érzés. Hozzá kapcsolódik a “szapphói” kifejezés, amivel ma is sokan azonosítják magukat, öröksége pedig több mint irodalmi: szimbóluma lett a leszbikus szerelemnek.
Elrejtve vásznon és papíron
A történelem évszázadokon át nem volt barátságos azokkal a nőkkel, akik más nőket szerettek, a művészeten keresztül mégis volt lehetőség az érzések kifejezésére.
Virginia Woolf és Vita Sackville-West kapcsolata például nemcsak irodalmi inspiráció volt, hanem mély érzelmi kötődés is. Kettejük levelezése az egyik legszebb példája annak, hogyan válhat a szerelem alkotó erővé. Woolf híres regénye, az Orlando ennek a kapcsolatnak is emléket állít: olyan történet, ahol a főhős nemét és korszakát is változtatja, mintha a szabadság maga volna a szeretet allegóriája.
A francia művész, Claude Cahun a 20. század elején fotóin és önarcképein keresztül játszott a nemi szerepekkel, az identitással és a vágy megjelenítésével. Művei ma is előremutatóak: azt üzenik, hogy az önazonosság és a vágy sokkal árnyaltabb, mint amit a társadalmi elvárások megengednek.
A modern láthatóság kora
Az utóbbi évtizedekben a leszbikus szerelem már nemcsak rejtett motívum, hanem központi elem lett. Egyre több alkotás mutatja be hitelesen és árnyaltan a leszbikus történeteket, amelyek a mozikban és streamingplatformokon is méltó helyet kapnak.
Adele Exarchopoulos és Léa Seydoux játéka a Blue Is the Warmest Color (2013) című filmben Cannes-ban Arany Pálmát ért, és bár sok vita övezte, a női intimitás eddig ritkán látott mélységét mutatta meg.
Todd Haynes Carol (2015) című filmje finom, elegáns szerelmi történet, amely nemcsak Cate Blanchett és Rooney Mara alakítása miatt vált klasszikussá, hanem mert végre nem bűnként, hanem sorsként, gyönyörként és döntésként mutatta be a nő és nő közötti szerelmet.
Céline Sciamma Portrait of a Lady on Fire (2019) már egy új korszak jelképe lett: egy női rendező női szemmel mesél a vágy szabadságáról, a tekintet hatalmáról és a női nézőpont felszabadításáról.
Az utóbbi években sorra érkeztek azok a filmek is, amelyek már nemcsak „bátorságukért” fontosak, hanem egyszerűen jó filmek – mint a The Favourite (2018) Yorgos Lanthimos rendezésében, vagy az Ammonite (2020), Kate Winslet és Saoirse Ronan főszereplésével.
Ezek az alkotások már nem „leszbikus filmek” a szó szűk értelmében, hanem olyan történetek, amelyekben a nők közötti szerelem természetes, komplex, emberi része az életnek.
A láthatóság ereje
A leszbikus alkotók számára a művészet mindig is több volt puszta önkifejezésnél. Minden festmény, fotó, vers vagy film, amelyben nő szeret nőt, egy apró lázadás a hallgatás ellen. Amikor egy nő megírja, megfesti vagy megmutatja a szerelmét, nemcsak önmagát mutatja meg, hanem utat nyit másoknak is: „itt vagyunk, és a történetünk számít.” A művészetben a láthatóság nemcsak szabadság, hanem gyógyulás is – mert amikor valaki meglátja magát egy történetben, azzal azt üzenik neki: „nem vagy egyedül.”
Minden ilyen történet – akár több ezer éves vers, akár egy mai film – hozzájárul ahhoz, hogy a leszbikus szerelem többé ne legyen titok, hanem természetes, gyönyörű és látható része a világnak.
