Július 27-én tartották Berlinben a Christopher Street Day-t (CSD Berlin) vagyis a Berlin Pride-ot, ami Európa egyik legnagyobb és legszínesebb LMBTQIA+ eseménye.
Berlinben eddig csak másfél napot töltöttem egy Modest Mouse koncert kedvéért. Akkor nem volt alkalmam városnézésre, ezt most bepótoltam, de utazásom fő célja a felvonulás volt.
Kíváncsi voltam egy olyan város Pride ünnepére, ami a nácizmus fellegvára volt, majd revansképpen, a második világháború után, a hidegháború éveiben feldarabolva létezett. Érdekelt, hogy Berlin hogyan reflektál a világpolitika történéseire. Trump második elnökségének küszöbén állunk, világszerte erősödnek a jobboldali pártok, amit az európai parlamenti választások még nyilvánvalóbbá tettek: Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Tömörülés pártja mért csapást Macron centrista politikájára, Németországban pedig a szélsőjobboldali AfD (Alternatíva Németországért) kapott felhatalmazást (ami nem mellesleg a Mi Hazánk Mozgalommal költözött egy frakcióba). Ez a fajta jobbra tolódás sajnos azt vonja maga után, hogy a queer embereket egyre gyakrabban érik politikai támadások.
A Berlini Pride nemcsak a sokszínűség és az elfogadás ünnepe, hanem erőteljes politikai állásfoglalás az egyenlő jogokért és a társadalmi igazságosságért. Sajnos érte kritika, néhány radikális aktivista ugyanis úgy véli, hogy az eredeti politikai élessége csorbát szenvedett, mainstream fesztivállá változott, és jobb lenne, ha a jogokért való tüntetés válna ismét a fő szemponttá. Maga a felvonulás tényleg egy fesztivál, de a – már harmadik éve megrendezett – Pride Hónap alatt komoly témák is előtérbe kerülnek. Olyan fontos társadalmi kérdések kapnak helyet, mint az antidiszkriminációs törvények, a transznemű jogok vagy a HIV/AIDS elleni küzdelem. Idén szó volt az idősebb queer emberek helyzetéről, a sportról – azon belül is a fociról, az iszlám vallásról, de helyett kapott a németországi queer hálózat is. Továbbá olyan fontos témát is boncolgattak, mint a transz-, interszexualitás és nonbinaritás feminista szemszögből.
Itthon sem ismeretlenek ezek a problémák, mégis szembetűnő különbség, hogy nekünk elsősorban azért kell küzdenünk, hogy ne mossák össze a melegeket a pedofilokkal.
Úgy tűnt az egész város a Pride-ra készül, és nem egy csoport “problémájaként” jelenik meg a köztudatban, nem azt látják az egészből, hogy lezárások lesznek a buzik miatt. Sőt, amit lehetett azt már jó előre szivárványosítottak: a logókat, kirakatokat, minden középület csempészett valamit a homlokzatába, és rengeteg intézmény kitette a szivárványos zászlót is.
Az embereken már napokkal korábban megjelentek a színes kitűzők, zoknik, táskák, hisz szombaton Pride! Alig vártam, hogy lássam, milyen egy gigaöntudatos, politikailag aktív, láthatóságát megélő queer közösség menete!
Esős idő volt, de rajtunk kívül senki nem aggódott azért, hogy esetleg elmarad az esemény. Mi nem mentünk a megadott gyülekező pontra, úgy döntöttünk, egy pár utcával később csatlakozunk.
Az egyik mellékutca felől érkeztünk, onnan néztük meg az első kamionokat. Mellettünk az emberek halálos nyugalommal pukkantották a pezsgőt, mi meg már fészkelődtünk, hisz a negyedik kamion ment el, lassan csatlakozni kéne. Ekkor még nem tudtuk, hogy összesen 75 kamion van.
Kamion alatt kétemeletes Hop-on, Hop-off busz-szerű monstrumokat értek, amiket egy-egy multi vagy szervezet regisztrált: a Sony és az IKEA mellett ott volt az Evangelische Kirche in Berlin (Berlini Evangélikus Templom) is. Mindegyik kamion jól látható helyen hirdette az idei Pride vezérgondolatát: Together we take a stand! Democracy needs Diversity! (Közösen lépjünk fel! A demokráciának sokszínűségre van szüksége). Beálltunk a menetbe, és bárhova kerültünk, mindenütt dübörgött a hangszórókból valami jó kis techno, retró vagy pop sláger. David Guetta Satisfaction-jére dobálták az óvszert, mert a jogoknál már csak a biztonságos szex a fontosabb.
Ami ismerős volt az a kritikus WC helyzet. Ezt egyszerűen képtelenség megoldani, a város azonban jól reagált: 1 euróért lehetett a boltokban mosdót használni, de sok kocsmában, vendéglátóhelyen akár ingyen is. Utóbbinál azért hosszú sorokat kellett kivárni. Első alkalommal a múzeumba (Neue Nationalgalerie) mentünk mosdóba, ami több szempontból is kiváló választás volt. Egyrészt hamar sorra kerültünk, másrészt megtapasztalhattuk, hogy senki nem néz ránk furcsán, a takarítónő kedvesen ajánlgatta a mozgássérült WC-t, hogy menjünk nyugodtan, amikor nincs bent senki.
Szépen lassan elkezdtük felvenni a Pride ritmusát. Kiderült, hogy a felvonulás alatt teljesen normális leülni dumálni a barátaiddal, piknikezni vagy a kitelepült koktélstandoknál inni egy Margaritát. A tömeg méretéből úgy tűnt, mintha a város nagy része csatlakozott volna. Képtelenség volt lemaradni, mert nem volt vége sem a sornak.
A felvonulás a Győzelmi oszlopnál ért véget, onnan mintha a Budapest Park Rainbow Partyjába sétáltunk volna be. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas bulit az Oktogontól a Hősök teréig. Egyszerűen le voltunk nyűgözve, ahogy megpillantottuk a Brandenburgi kapu előtti hatalmas színpadot. A rutinosak – akik valószínűleg nem az egész távot tették meg vagy sokat pihentek – kiteljesedhettek a buliban.
A Berlin Pride fontos helyet foglal el egy olyan városban, ahol az emberek képesek voltak szembenézni és feldolgozni a történelmüket. Elképesztően felszabadító volt, örülök, hogy megtapasztalhattam hogyan tudnak bulizni egy ilyen szabad városban.
Ezt az utazást az EuroCentralAsian Lesbian* Community finanszírozta, és az Európai Unió társfinanszírozta. Az élménybeszámoló tartalmáért kizárólag a projektet végrehajtó qLit.hu felelős, és nem feltétlenül tükrözi az EuroCentralAsian Lesbian* Community vagy az Európai Unió nézeteit.
