Október 11. világszerte az Előbújás napja. Itt a qLitnél immár hagyomány, hogy ezt a napot veletek ünnepeljük. Hisz az előbújás egy folyamat, ráadásul legtöbbször hosszú és nehéz, függetlenül attól, hogy hova születtünk. Különösen a hozzánk legközelebb állókkal, a családunkkal jelent nagy próbatételt. És bár úgy tűnhet, ez mindenkinek a saját harca, az igazság az, hogy mindannyiunk közös harca is.
Emlékeztetőül tehát készítettünk nektek egy válogatást, amelyben a világ legkülönbözőbb pontjain élő nők mesélik el, hogyan álltak a családjuk elé és milyen úton jutottak el az (ön)elfogadásig. Bízunk benne, hogy történeteik a ti napotokat is inspirálni fogja.
Lina (Jordánia)
Először egyetemista koromban bújtam elő egy hozzám közel álló ember előtt. Évekig ugyanazon az egyetemen tanultunk az akkori legjobb barátnőmmel, de hirtelen úgy döntött, hogy külföldre megy a mesterképzésére, ami nagyon szomorúvá tett. A “nagy nap” egyike volt azoknak a napoknak, amikor nem sokat gondolkodtam, és hirtelen csak felhívtam és elmondtam neki, anélkül, hogy azon feszengtem volna, mi lesz. És azt kell mondanom, hogy a reakciója szívet melengető volt. Nagyon elfogadóan reagált, hisz azt mondta, hogy bármi is történjen, szeret engem. Akkora megkönnyebbülést éreztem, és szó szerint olyan volt, mintha egy nagy teher hirtelen lezúdult volna a vállamról. Máig emlékszem, milyen nagyszerű érzés volt, és annyira nagy hatást tett rám, hogy azóta más közeli barátnak is elmondtam. Az elején annyira féltem, hogy el fognak ítélni és nem fognak elfogadni, de később rájöttem: mi értelme van a nagy barátságoknak nagy elfogadás nélkül? És, azt gondolom, ha elveszítesz néhány embert, aki nem fogad el téged, akkor gondolj arra, hogy legalább magadat megnyerted. Akik igazán szeretnek, mindent elfogadnak benned, még akkor is, ha más vagy, mint ők.
Itt olvashatsz Lináról: https://qlit.hu/leszbikus-interju-jordania/
Zhanna (Fehéroroszország)
Mikor először úgy alakult, hogy vallanom kellett a szexuális orientációmról (kb 18 éves voltam), épp nálunk volt anyukám egyik barátnője. Megkérte, hogy mutassam meg a fényképét annak a “barátnak” (persze egy lány volt), akihez épp indultam éjszakára. Miután megnézte a fotót, odafordult anyukámhoz: “Még kétségeid vannak, hogy leszbikus?!” Anyukám köpni-nyelni nem tudott, úgyhogy a barátnője folytatta: “Ugyan már, nyugi! Én 15 éve élek együtt egy nővel.” A hab a tortán, hogy erre apukám is beszállt a beszélgetésbe és elmondta, hogy fiatal korában ő is “kísérletezett” egy barátjával, aki azóta családos és nem mellékesen a mai napig a családom barátja.
Itt olvashatsz Zhannáról: https://qlit.hu/leszbikus-interju-feheroroszorszag/
Alison (Nebraska)
Hivatalosan sose bújtam elő. Egyetem alatt egyszerűen csak fogtam magam és hazavittem az első komoly barátnőmet, hogy találkozzon a családommal és a barátaimmal, de ennél több nem volt. A ‘90-es években sok LMBTQ+ ismerősöm nagy comingout bulikat rendezett és szexuális orientációjának felfedését hatalmas eseményként élte meg a család és a barátok előtt. De tudtam, ez nem én vagyok. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni és igazából én csak egy “normális” párkapcsolatra vágytam mindenféle csinnadratta nélkül. Úgyhogy eszerint cselekedtem, és szerencsére azt mondhatom, megkaptam, amit akartam: a leszbikusságom sosem volt ügy azok számára, akik fontosak voltak nekem. Gyanítom, hogy a legtöbb ember, aki ismert, már úgyis tudta, hogy mi a helyzet velem. Az anyukám, aki elkötelezett keresztény, azt javasolta, hogy külön szobában aludjunk a párommal, hisz akkor még nem voltunk házasok (ez 1993-ban volt, szóval jóval a melegházasság legalizálása előtt). Ez a megjegyzés akkor engem nagyon frusztrált, de most már belátom, hogy valójában ez annak volt a jele, hogy elismeri a kapcsolatunkat. Vagyis, ha egy fiút vittem volna haza, ugyanígy reagált volna.
Itt olvashatsz Alisonról: https://qlit.hu/leszbikus-interju-nebraska/
Jó Előbújás napját mindenkinek!
