Szerencsés vagyok, nem okozott törést az életemben a coming out. A környezetem támogatásának köszönhetően mindig olyan magabiztossággal tudtam kezelni a témát, hogy soha nem volt az se kérdéses, hogy felvállaljam-e magam a mindenkori munkahelyemen.
Fiatalabb koromban kicsit túl agresszívan kommunikáltam a dologról, sokkal kevesebb empátiával álltam hozzá az emberekhez. Kevésbé voltam hajlandó figyelembe venni azt, hogy nem várható el, hogy mindenki csípőből értse és támogassa az LMBTQ+ közösséget. Később, ahogy telt az idő és én is több különböző emberrel kerültem kapcsolatba, elkezdtem felismerni azt, hogy az én szerencsés helyzetem kiváltságos helyzet és rájöttem arra, hogy talán mások is tudnak ebből egy kicsit profitálni.
Magamnak ezt úgy határoztam meg, hogy én nem szervezeti keretek között aktivistáskodom, hanem a saját szűk környezetemben, a saját eszközeimmel tudom formálni az emberek véleményét. Nem szónokolok magasztos gondolatokat, nem használok tudományos kifejezéseket és nem idézek okos cikkeket bizonyítva az “igazam”, hanem egyszerűen csak nem titkolom el azt, aki vagyok. Azok, akik ismernek LMB embereket, sokkal nagyobb eséllyel támogatják az egyenlőségüket, hiszen amit ismerünk, attól nem félünk. Egyébként Magyarországon mindössze a lakosság 14%-a tud arról, hogy ismerne leszbikus, meleg vagy biszexuális embereket. (forrás: Budapest Pride)
A munkahely viszont remek terep lehet arra, hogy ezt az arányt növeljük.
Itt elsősorban a szakmai minőségünk, teljesítményünk miatt vagyunk, és minket mint magánembert csak ezen keresztül, kvázi második lépcsőben ismernek meg. Vagyis először a munkánkkal bizonyítunk és csak utána lesz érdekes az, hogy egyébként mit is csinálunk melón kívül.
Az én személyes tapasztalataimhoz és a nézőpontomhoz hozzátartozik, hogy a szektor, amiben dolgozom, alapvetően elég liberális. Most egy nagy multinál vagyok, marketinggel, kommunikációval, reklámmal foglalkozom, és itt nagy és sokszínű a társaság. Különböző korú, különböző hátterű, különböző értékrenddel rendelkező emberek alkotják a vállalatot.
Amikor idejöttem dolgozni, megfogadtam, hogy most nem rontok ajtóstul a házba. Már több hónapja a csapatban voltam, amikor elkezdtem a megfelelő helyeken és beszélgetésekben elejteni a megfelelő szavakat. Nem azt mondtam, hogy az exem, hanem azt, hogy a volt barátnőm. Nem a lakótársamról meséltem, hanem a barátnőmről, akivel együtt éltem. Ezeket az apróságokat azóta is próbálom mindig azzal a természetességgel belefűzni a beszélgetésbe, hogy éreztessem a többiekkel: itt most nem egy hatalmas vallomás történt, hanem éppen csak egy újabb részletet mondtam el magamról. Mintha azt mesélném el, hogy van egy kutyám is vagy hogy szeretem Robert Merle könyveit. Ha valaki szeretne róla beszélgetni, akkor természetesen nyitott vagyok rá, meg egy idő után úgyis természetes részévé válik a beszélgetéseinknek, de fontos, hogy senki ne érezze azt, hogy itt most bármit gondolni vagy mondani KELL.
Szóval nekem bejöttek a számításaim, hiszen soha nem kell egy másodpercet se gondolkodnom azon, hogy ezt vagy azt kimondhatom-e, hogy mi látszik vajon a monitoromon, vagy hogy milyen pillantásokat kapok, ha nyilvánosan beszélek valahol a qLitről.
Szakmailag és magánemberként is kölcsönösen becsüljük egymást a kollégáimmal, és azt remélem, hogy olyan képet tudok közvetíteni magamról és a közösségről, ami egy-egy emberen keresztül el tud indítani egy kis változást a közgondolkodásban is.
A Budapest Pride gondolataival egyetértve azt mondom: ha biztonsággal megteheted, hogy előbújj, akkor vállald önmagad és élj önazonosan! Előbújásoddal többet teszel az LMB közösségek társadalmi elfogadottságáért, mint gondolnád.
