Van, aki igazán későn bújik elő. Ilyenkor hiába boldog, és hálás az életnek, hogy vége a szekrénybezárt éveknek, mégis nagyon nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy olyan sok embernek fájdalmat és nehézséget okozott azzal, hogy előbújt.
Bűntudata van, amiért kilépett a korábbi ‘heteró’ kapcsolatból, amiben börtönbe zárva érezte magát. Bűntudata van azért, mert megzavarta a szülei és testvérei életét azzal, hogy bedobja ezt a ‘bombát’, amitől esetleg ők is megkérdőjelezik saját korábbi viselkedésüket és rossz érzéseik támadhatnak (még akkor is, ha gőzük sem volt semmiről, és mindig is támogatók voltak mindenben). És bűntudata van amiatt is, hogy olyan sok évig nem engedte meg magának, hogy valódi önmaga lehessen. Hogy lehet elengedni ezt a sokféle bűntudatot és szomorúságot, és megnyílni az új érzésekre, új élményekre?
A bűntudat egy cudar érzés. Az az üzenete, hogy ártottunk valakinek, és arra sarkall, hogy ennek tudatától ne is tudjunk szabadulni. A bűntudatból nincs kiút.
El kell hát gondolkodnunk azon, hogy amit átéltünk, azt bűntudat helyett nem lehetne-e inkább megbánásnak és a személyes veszteségnek tekinteni. A megbánásnak is megvannak a maga csapdái, de ahogy Moya Sarner írja a Guardian-ban, a megbánáson lehet dolgozni.
Kezdjük azzal a bűntudattal, amit azért érez valaki, mert nem bújt elő korábban. Van, aki már tudja magáról, hogy queer, és csak később bújik elő másoknak is, és van, akinél ez a két dolog nagyjából egyszerre történik meg. Nem mindig lehet és nem is mindig kell elválasztani a kettőt, különösen azoknál, akik későn bújnak elő.
Az azonban biztos, hogy annak, hogy mikor bújik valaki elő, mindig megvan az oka, és általában nem is csak egy. Valódi identitásunkat, és azt, hogy hogyan tekintünk magunkra és hogyan tudjuk kifürkészni, mit is akarunk az élettől valójában, csak akkor fedezhetjük fel, ha annak valóban eljött az ideje, vagyis amikor tényleg készen állunk rá. Ez gyakran az egész folyamat legfájdalmasabb része: miért nem tudtam előbb? Olyan érzés ez, mintha a legalapvetőbb módon vallottunk volna kudarcot önmagunkkal szemben. Majdhogynem lehetetlen nem meggyászolni azt az életet, amit akkor élhettünk volna, ha előbb felfedezzük saját queer-ségünket magunkban. De ha ilyen gondolatok mentén érvelünk, azzal megtagadjuk magunktól korábbi döntéseink és korábbi életünk érvényességét. Az ebből fakadó feszültség nem is mindig rajtunk múlik. Ha mégis, akkor érdemes elgondolkodni rajta, és értékelni a tényt, hogy a saját szexualitásunk mostani megértése és az arra való nyitottság tulajdonképpen egy új szakasz életünk kanyargós útján, nem pedig egyfajta célállomás, ahová későn érkeztünk meg.
Érdemes egy szélesebb látószögből megvizsgálni az utat, amit bejártunk, mire el tudtuk fogadni queer-ségünket és elő tudtunk bújni mások előtt is. Nem biztos, hogy szerencsés úgy megfogalmazni ezt, hogy “oly sok éven át nem engedted meg magadnak, hogy önmagad legyél”. Milyen más tényezők voltak jelen az életedben és a téged körülvevő világban? Lehet például, hogy egy hiteles queer példakép hiánya tartott vissza attól, hogy az lehess, aki ma vagy. Vagy korábbi élettapasztalataid alapján stabilitásra és biztonságra vágytál és ezt a lehető legbiztosabbnak tűnő módon próbáltad megtalálni. Lehet, hogy ezek közül egyik sem vonatkozik rád, de érdemes megvizsgálni, milyen rajtad kívül álló dolog befolyásolhatott még.
Ennek a szélesebb látókörnek az alkalmazásához meg kell vizsgálnunk minden emberi kapcsolatunkat, a jelenben és a múltban is, és átgondolni, ezek hogyan hatottak arra, hogy megélhessük queer-ségünket és előbújhassunk. A világban, ahol ma élünk, teljesen érthető, ha valakit meggátol a heteronormativitás abban, hogy önmaga legyen, ez azonban nem elszigetelten történik. Még a legtámogatóbb család vagy emberi kapcsolat is észrevétlenül megerősítheti bennünk a heteroszexuális narratívát, mert ez az alapértelmezett világkép, ami mindannyiunkatt körülvesz. Ez nem azt jelenti, hogy a családunk vagy az exünk viselné a teljes felelősséget azért, amit átéltünk, de azt sem, hogy ez a felelősség teljes egészében a miénk lenne. Gondolkodjunk el ezen, ítélkezés és bűnbakkeresés nélkül, és semmiképpen ne tagadjuk le magunk előtt ezt a tényt.
Ennek megkerülhetetlen következménye lesz, hogy felismerjük, mivel tartozunk másoknak, és mivel tartoznak nekünk ők. Nagyon fontos megértenünk, hogy bármekkora hatással volt is másokra az, hogy előbújtunk a családunknak vagy kiléptünk egy korábbi kapcsolatból, ezért semmiféle bűntudatot vagy megbánást nem kell és nem szabad éreznünk. Végtére is a legfontosabb, hogy először önmagunkkal legyünk őszinték, és csak azután azokkal, akiket szeretünk és akik fontosak számunkra – mindkettőt a maga idejében, amikor már készen állunk rá. Ez az őszinteség néha fájdalmat okoz másoknak, de ha igazán fontosak vagyunk nekik, rá kell, hogy jöjjenek, hogy nem őket akarjuk bántani, csak a saját életünket akarjuk élni, olyan őszintén, ahogy csak tudjuk.
Lehet, hogy a családunk életének megbolygatásával és a korábbi kapcsolatunkból való kilépéssel kapcsolatos bűntudat tulajdonképpen nem is abból származik, hogy megléptük ezeket, hanem abból ahogyan közben viselkedtünk. Nehéz, fájdalmas és bonyolult dolgok ezek, és ilyenkor bárki mondhat vagy tehet olyat, amit később megbán. Érdemes átgondolni, hogyan kezeltük a helyzetet, és van-e olyan, amit máshogy is csinálhattunk volna. Az is előrfordulhat azonban, hogy a bűntat abból ered, hogy döntésünkkel másokat rákényszerítettünk arra, hogy szembenézzenek a saját meggyőződésükkel, a saját feltételezéseikkel és viselkedésükkel. Márpedig ez egyáltalán nem a mi felelősségünk.
Ha még nem járunk terápiára, és megengedhetjük magunknak, egy LMBTQ+-barát terapeuta rengeteget segíthet benne, hogy a történtek tükrében értelmezni tudjuk érzéseinket.
Végül is, meg kell engedni magunknak azt is, hogy meggyászoljuk azt az életet, amit korábban éltünk, és azt is, amit élhettünk volna. Azonban nagy különbség van a gyász folyamata és a szomorúságban dagonyázás között. A gyász egyik része az, hogy elelmélkedünk a múlton és a lehetőségeken, melyekről lemaradtunk. A másik része az, hogy megtegyük az első kis lépéseket affelé, hogy elkezdjük építgetni az új jövőnket.
Meglepő, mennyi és milyen sokféle érzést élhet meg az ember egyszerre. Ahogy nekikezdünk a queer életünk felfedezésének, a bűntudat, a megbánás és a veszteségérzet kezdetben erős lehet. Ez elkerülhetetlen, de ne engedjük, hogy ezek az érzések tétlenségre kárhoztassanak minket. Fontos beismerni magunknak ezeket az érzéseket, és elfogadni, hogy megvan a helyük az életünkben, de attól még tovább kell mennünk az új utunkon. Azután egy szép napon a megbánás és a veszteség érzése egy keserédes emlékké szelídül majd, ahogy megtanuljuk élvezni a gyönyörű queer életet, amit felépítettünk magunknak.
Forrás: autostraddle.com
Fordította: Selmeczi Nóra
