„Rainbow Resistance”—szivárványos ellenállás: ez volt az idei Boston Pride meghirdetett jelszava. Ha kérdezitek, hogy ez vajon mit jelent—pontosan minek állunk ellen, és mit értsünk az alatt, hogy szivárványos ellenállás—én is feltettem magamban ezeket a kérdéseket. Négy év bostoni tartózkodás alatt eddig még nem sikerült eljutnom a helyi Pride-ra, ezért június 9-én nagy izgalommal indultam el a város központja felé, hogy megtapasztaljam, milyen egy elfogadó amerikai város Pride-ja. Ami fogadott, eleinte gyönyörű és reménykeltő, később azonban egyre inkább elgondolkodtató volt.
Amikor megérkeztem, szívet melengető kép tárult elém: rengeteg ember, extravagáns ruhák, kreatív frizurák, napfény, szivárványos zászlók mindenfele: egy nevetéstől, ünnepléstől visszhangzó színkavalkád, és mindez a város szívében. A város egyes neves épületein is szivárványos zászlók lobogtak. Feltűnő volt továbbá, hogy nem volt sehol a Budapestről jól ismert kordon, ami elválasztotta volna a menetet a nézőktől. Sőt, volt ugyan rendőri jelenlét—ez mégiscsak Amerika, ahol a rendőr a minden—mégis, a menet vezénylését pride-os szervezők (valószínűleg önkéntesek) bonyolították le.
Nehéz volt mindezt befogadni, hisz olyannyira eltért a Budapesten megszokottaktól. Kiváncsian vártam, hogy elkezdődjön maga a felvonulás. Kisvártatva és beharangozás nélkül el is indult: ez már önmagában kicsit furcsán hatott: hol vannak a beszédek? Ki indítja útjára a menetet?
Különböző cégek vonultak fel először: gyógyszergyártók, informatikai fejlesztők, biztosítók; sokan gyalog, egyesek teherautókon. A cégek képviselői—feltehetőleg LMBTQ+ alkalmazottak—nagyrészt külön erre az alkalomra legyártott egyenpólókat hordtak, és a menetet körülvevő bámészkodóknak különböző céges ajándéktárgyakat osztottak: karkötőket, táskákat, könyvjelzőket, nyakláncokat. A legtöbben egyszerűen vonultak: alig akadt egy-egy táncoló ember, és meglepően kevés volt a zene.
Miután egyre-másra haladtak el a bankok, biztosók, Amazon-Google-és-társaik, és csekély számú non-profit intézmény, mint iskolák, könyvtárak vagy állatmenhelyek, egyre erősödött bennem a kérdés, hogy mikor lesz lehetőség egyszerűen LMBTQ+ emberként vonulni? Még nagyon bátorként is nehéz lett volna beállni a cégek közé, mert az egyenruhát hordó emberek közt akárki más nagyon kilógott volna. Így nem maradt más hátra, mint egyszerűen bámulni a tovavonuló cégeket. Az is feltűnt, hogy a gazdagabb cégek, mint az Amazon vagy a bankok inkább elöl, a non-profitok azonban hátrébb vonultak. Ezek szerint a nagyobb cégek a többé-kevésbé prominens helyeiket megvásárolták?
Ahogy telt-múlt az idő, és szűnni nem akaró tömegben haladtak el a ruházat- és márkaboltok, a bankok és biztosítók képviselői, és egyre csak osztogották a karkötők és kulacsok tömkelegét (amelyeket a nép láthatóan nem apadó lelkesedéssel fogadott), lassan megfogalmozódott bennem a kérdés: kit vagy mit is ünneplünk itt tulajdonképpen? Az, hogy én meleg vagyok, hogyan kerül kifejezésre azáltal, hogy lelkes kiáltásokkal üdvözlöm a Reebok, Converse, Google, vagy Bank of America elvonuló képviselőit? Azért jöttem a Pride-ra, hogy begyűjtsek egy Macy’s táskát vagy Gap-es sapit? És most mégis pontosan mire kéne büszkének (proud) lennem?
Kiről szólt ez a Pride? Az LMBTQ+ emberekről, akiknek az egyre növekvő elfogadás mellett is még mindig napról napra küzdeniük kell az iskolákban és a munkahelyükön? Vagy inkább a cégekről, akik tetszelegnek az elfogadás zászlóshajói szerepében, de valójában ki tudja, milyen körülményeket biztosítanak az LMBTQ+ alkalmozattaknak? Vagy pedig egyszerűen a fogyasztásról szólt ez a Pride: érezzük jól magunkat, miközben többnyire használhatatlan ingyencuccokat gyűjtünk be, és megfordul a fejünkben a gondolat, hogy talán mégiscsak lehet (sőt, kellene) Converse cipőt venni.
Ne essék félreértés: támogassák cégek a Pride-ot. Sőt, az is megfontolandó, hogy felvonulhassanak cégek a Pride-on. Nagyon fontos, hogy cégek kiálljanak amellett, hogy az LMBTQ+ emberek elfogadása alapértéke a működésüknek. Ugyanez vontakozik a politikusokra: a Pride-on való jelenlétük jelzi, hogy kiállnak a minden embert egyenlő emberként kezelő politika és jogrendszer mellett. De valami nagyon félrecsúszott akkor, amikor már róluk szól a Pride, és nem rólunk.
A non-profitok—iskolák, egyetemek, könyvtárak, hajléktalan menhelyek—helyzete nyilvánvalóan más. Egyrészt nem tudják anyagilag, csak a jelenlétükkel támogatni a Pride üzenetét. Másrészt egészen más dolog, amikor az elfogadást ünnepeljük egy iskolai közegben (mind a tanárok, mind a diákok körében), mint amikor egy biztosítóra vagy bankra kéne büszkének lennünk. Az iskolák nevelik az embereket, nem a bankok vagy gyógyszergyártók. Az elesetteket támogatni pedig, legyenek akár emberek, akár állatok, az LMBTQ+ közösség kötelessége is, hisz ez egy olyan közösség, amit magát is az elesettség, a kirekesztés és az elutasítottság tapasztalata formált és jellemez mind a mai napig.
Lesz még hely ezen a Pride-on maguknak az LMBTQ+ embereknek? Adódik majd egy olyan pillanat, ahol egyenpóló és osztogatós cuccok nélkül is fel lehet vonulni, a bámészkodók lelkes éljenzésétől övezve? Eljutunk majd oda, ahol magunkat, az LMBTQ+ közösséget ünnepeljük, és erre a közösségre vagyunk büszkék: a sokszínűségünkre, a szeretetre és arra is, hogy minden ellenében élünk és virulunk?
Amikor az utolsó cég is elhaladt, és a menetnek vége szakadt, már rég tudtam a választ.
