Born this way sorozatunk újabb darabja Vicától. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.
Vica (2), (1999)
Ezen a képen nagyjából 2 éves vagyok, és anyukám fogja a kezem, miközben hanyag módon iszom a kulacs tartalmát. Visszanézve kicsit irigylem az akkori énemet, amiért ilyen jó kantáros nadrágom volt, még most is elhordanám ezt a darabot. Anyukám mindig is közel állt hozzám, ezért főleg a vele való kapcsolatomról szeretnék írni.
Gyerekként nagyon drámai és nagyon társasági lény voltam. Mindenkivel kijöttem, de a legnagyobb példaképem a bátyám volt, aki 6 évvel idősebb nálam. Minden lehetséges pillanatban utánoztam, és megtiszteltetésnek éreztem amikor hordhattam a kinőtt ruháit. Kerültem a “lányos” dolgokat, mert tudtam hogy azok semmiképpen sem menők a bátyám szemében. Aztán beköszöntött a tinédzserkor, és minden szokatlanul nehéz lett, ha túl fiúsan néztem ki, akkor leszbikusnak csúfoltak, ha pedig mások számára “vállalhatóan” néztem ki, akkor én éreztem magam elképesztően kényelmetlenül.
Minden zavaros volt, egészen addig amíg 14 évesen rájöttem, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátnőmbe (micsoda klisé sztori!). Leginkább magamnak volt nehéz beismernem a dolgot, hónapokat töltöttem azzal, hogy a szobámba zárkóztam, és minden lehetséges beszélgetést lejátszottam a fejemben a témával kapcsolatban. “De hát, én nem lehetek…”, “Ez nem az én életem…” “Ez így nem helyes!”. Csak azt hallottam a melegekről egész életemben (főleg otthonról), hogy undorítóak, nevetségesek és hülyék. Egy ponton már nem tudtam letagadni magam előtt a tényt, hogy a legjobb barátnőmet toronyba zárt hercegnőnek láttam, és én akartam az lenni, aki fehér lovon megmenti.
Úgyhogy összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy elmondom édesanyámnak a nagy titkot: úgy szeretem a lányokat, mint ahogyan a fiúkat kellene. Az volt az első reakciója, hogy “akkor ezért voltál mindig ilyen fura”. Ezután közösen sírtunk, de másnap úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Hónapokkal később egy konfliktusunk is volt ebből, amikor egyszer a barátaim előtt viccelődtem az orientációmmal, azt mondta, hogy ő nem fog megvédeni engem, ha emiatt bántani fognak, és inkább orvoshoz kéne mennem, mint hogy erről beszéljek.
Megértettem, és előtte nem hoztam szóba, hogy meleg vagyok, vagy hogy az iskolában elterjedt a hír, és a folyosón hallom ahogy rólam beszélnek olyanok is, akiket nem is ismerek. Szépen lassan elfogadtam, hogy ez már az én küzdelmem, nem számíthatok más segítségére, főleg nem anyukáméra.
Évek teltek el, nem tudtam rendesen beszélgetni vele, mert haragudtam rá, ő pedig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Eközben rengeteg más gondom is volt, aminek következtében pszichológushoz kezdtem járni még tinédzserkorom alatt, de nem segített sem az első, sem a második, sem a harmadik pszichológus. De a negyedik más volt, és addigra eltelt hat év a coming outom óta. Vele mindenről tudtam beszélgetni őszintén, és úgy éreztem, hogy valaki életemben először teljes mértékben támogat. Rengeteget köszönhetek neki, többek között azt is, hogy megtaláltam a qLit-et. Talán kétszer beszélt édesanyámmal, de azóta teljesen megváltozott a helyzet olyan irányba, amit nem is reméltem. Anyukám nyitott felém, 6 év óta először felhozta a témát, és bevallotta, hogy azért volt ilyen nehéz elfogadnia, hogy meleg vagyok, mert féltett. Már nem az undort láttam rajta, hanem az őszinte kíváncsiságot. Eleinte remélte, hogy ez csak egy fázis, majd elmúlik, de rájött, hogy én nem fogok megváltozni, és belátta, hogy ez nem baj. Kimondta a varázs-mondatot is: “csak a legjobbat szeretném neked, hogy boldog legyél.”
Sokan meglepődnek, ha elmesélem, hogy én már 14 évesen coming outoltam. De ez volt az egyik legjobb dolog, amit tettem, és örülök, hogy korán leküzdöttem az ettől való félelmemet. Szerintem mindenki érzi, ha eljön a megfelelő idő megtenni ezt a lépést. Tudom, hogy ijesztő, mert utána nem lehet visszatérni az előző, “biztonságos” állapotba. Nem is kell. Sokkal jobb minden itt, a metaforikus szekrényen kívül.
