Born this way sorozatunk újabb darabja Renitől. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.
Reni (2), 1996
A képen a második szülinapomat ünnepeljük a szüleimmel egy tavirózsás(!) tortával - ez még a legszolidabb tortám azokból az időkből - a bárányok, a tyúkok és a tyúkokba egészen hihetetlen módon helyezett kiscsibék között ez átlagosnak számított. Nem találtam sok családi képet, amik közül válogathattam volna. Három éves korom után már nem készült közös fotó, és azt hiszem, ezután sem fog már. Az a kiskacsás kék ruha sokáig volt a kedvencem (meg az anyukámé is), és mivel már akkor sem nőttem túl gyorsan, talán még ötéves koromban is hordtam. Nyugi, most már azért magasabb vagyok. Sok hasonló ruhát vettem fel később is (kiskacsák nélkül), amik mind az anyukámnak, mind a fiúknak nagy kedvencei voltak - csak nekem nem. Ezek után nem volt meglepő, hogy a későbbi szakadt, bő farmeremet akkor még rajtam kívül senki nem értékelte.
Képzeljetek el egy alig 900 fős falut, ahol a kötelező vasárnapi program a délelőtti mise, az alkoholizmus nem betegség, a bántalmazó párkapcsolat fölött szemet lehet hunyni, de azért 25 éves kor előtt érdemes férjhez menni. Ahol a melegség tabu és szégyenletes, a tolerancia pedig ismeretlen.
Hat évesen döntöttem el, hogy amint betöltöm a tizennyolcat, szeretnék elköltözni. Tizennégy évesen a költözés részlegesen sikerült, “elkerültem iskolába a városba”, ahogy azt otthon emlegették, 21 évesen meg már az 500 km távolság is megvolt. Most önkéntes vagyok egy bántalmazott nőkért alakult szervezetnél, és tagja vagyok annak a leszbikus közösségnek, ahol arra törekszünk, hogy mindenki azt vehessen fel, amiben jól érzi magát. (Remélem, azért mindenki tudja, hogy a qLit nem divattippeket szeretne adni.)
A coming outom szempontjából mindez azért fontos, mert megérted, hogy nem kell tökéletes környezetből érkezned ahhoz, hogy támogató közösségben élhess. Hagyományos értelemben vett coming out-om talán nem is volt: teljesen természetesnek hatott, hogy lányokkal kezdtem randizni.
Annak ellenére, hogy számomra mennyire magától értetődő volt, a legközelebbi rokonaim közül sajnos volt, akit elveszítettem emiatt. Ezt elég nehéz volt elviselni… Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy legalább az édesanyám - miközben telefonon épp azt magyaráztam neki, hogyan fotózza le élesen a fenti fényképet - először kérdezte meg, hogy „hogy van a barátnőm”. Remélem, egyszer majd az apám is megkérdezi ugyanezt, nem csak azon fog keseregni, hogy mit mondjon otthon a papnak.
Ezzel szemben a legjobb barátnőm például sokkal előbb tudta, hogy mi a helyzet, mint én saját magam. Mikor meséltem neki, csak annyit mondott: „na végre!”. A barátaim közül nem veszítettem el senkit, a munkatársaimat meg azt hiszem, én tettem nyitottabbá. Köszönettel és hálával tartozom az összes barátomnak és minden szerelmemnek, aki az életemben megfordult és/vagy most is jelen van.
Most boldog vagyok. Van mögöttem elég sok sérelem, de azt hiszem, ugyanannyi kedves ember, őszinte barát, megértő társ és nagyon sok szeretet. Sőt, most már harcolnom kell másokkal azokért a bizonyos nadrágokért.
Szóval, kedves coming out előtt/után/alatt álló barátom! Hidd el, pontosan tudom, hogy van mit cipelned. A lényeg az, hogy mit kezdesz vele, merre indulsz és hová érsz vele – legyen az 500 km-re vagy a szomszéd szobában.