Egy év telt el a tavalyi Outober óta. Még egyszer köszönjük azt a sok történetet, imádtuk mindet! A honlapon megtalálhatóak a történetek, aki még nem olvasta őket, pótolhatja! Idén is készültünk nektek. A mai nappal indul a “Born this way” projektünk!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ szolidaritás jegyében.
Mi is ez pontosan? Egy gyerekkori képet alapul véve mesélünk gyerekkori emlékekről, milyen volt LMBTQ+ gyerekként felnőni, milyen volt feldolgozni a minket körülvevő világ esetleges nehézségeit, milyen élmények értek később. Meséljünk elfogadásról, önelfogadásről, csatákról, győzelmekről - és meséljünk a problémákról és arról is, amikor alulmaradtunk. Néha kedves, néha vicces, néha szívszorító személyes történetek.
Először a qLit csapatának történeteit mutatjuk be az oldalon az idei Outober jegyében, mindeközben várjuk a ti történeteiteket is, képekkel! Javasoljuk, hogy olvassatok el néhány sztorit, hogy ráérezzetek a formára (további segítséget pedig itt találtok), utána pedig hajrá! Küldjétek, írjátok a qlit@qlit.hu címre!
Íme az első történet Dorkától!
Dorka (12), 2002
Ezen a képen egy családi nyaraláson feszítünk a tesóimmal a vadiúj napszemcsijeinkben. De nem csak a napszemcsim új, nem sokkal ezelőtt vettem rá anyukámat, hogy a rákospalotai kínai piacon megvegye nekem ezt az őrült vagány, lógós, oldalzsebes, fekete nadrágot. Én tudtam, hogy hipermenő vagyok, de meglepetésemre ebben a családban egyedül csak a nagypapám értett egyet velem.
Évekkel később a nagymamám azt mesélte, hogy nagyjából a nadrág vásárlással egy időben (amikor folyton a helyi fiúkkal láttak focizni), közöttük már felröppent a gondolat, hogy “lehet, hogy ez a gyerek…?” - de azonnal el is vetették. Ugyanúgy elvetették, ahogyan én is elvetettem ugyanabban az időszakban. Vagy inkább: eltemettem a következő 7-8 évre.
19 éves voltam, amikor a nagypapám meghalt, úgyhogy amikor két évvel később eljött a coming out pillanata, már csak a nagymamámmal ültem le a konyhaasztalhoz a nagy beszélgetésre. Ekkoriban én a EuroGames (“melegolimpia”) szervezésén dolgoztam éjt nappallá téve, és esténként Bayer Zsoltot néztük közösen az Echo TV-n, mert átmenetileg a nagyimhoz költöztem. Ezalatt/eközben pedig azt hallgattam, hogy milyen csodálatos Orbán Viktor és a konzervatív értékrend.
Ilyen körülmények között a beszélgetés nem volt könnyű. Volt sírás, volt egy kis “szerencse, hogy ezt Papi már nem érte meg!”, de a végére megérkezett az “akit te szeretsz, azt én is szeretem”.
Nagyon szerencsés vagyok. A nagymamám már másnap elkezdett a témába vágó könyveket keresni, azonnal átrágta magát rajtuk és pár nap múlva megkért, hogy beszélgessünk. Azzal kezdte, hogy ő most tudta meg, hogy a melegség nem választás/döntés kérdése, és most már sokkal jobban érti, miről is van szó. Mindehhez egy olyan embert képzeljünk el, aki az egész életét olvasással és művelődéssel töltötte. Ezen túl természtesen még egy csomó kérdése volt, amiket az elmúlt években végigbeszéltünk, de a lényeg, hogy ő megtette azt a lépést felém, hogy utánaolvasson, és amire a könyvek nem adtak választ, azt tőlem megkérdezze - és biztos vagyok benne, hogy a nagypapám is megtette volna ugyanezt, ha még van rá lehetősége.
Ha a ti szüleitek, testvéreitek, nagyszüleitek esetleg maguktól nem indulnak el a megismerés és elfogadás útján, akkor se hagyjátok annyiban a dolgot! Sokszor kell egy kis lökés ahhoz, hogy a tudatlanságból és az ebből fakadó félelemből, távolságtartásból képesek legyenek kilépni az emberek. Sokszor bizony meg kell fogni a kezüket ebben a folyamatban akkor is, ha ezt ők nem annyira szeretnék. Higgyétek el, megéri!
